9. Bejegyzés

Sziasztok!!
Nagyon-nagyon köszönöm Nektek a 9 kommentet!!! ♥
Ne haragudjatok, hogy nem hoztam előbb részt, de csak most volt időm írni.
Jó olvasást, remélem tetszik!! ♥
Puszi: 
Lovelife ♥

Az e-mail végre-valahára betöltött.

1 olvasatlan üzenete van.

Írta a gép, én pedig ráklikkeltem, és ezt az üzenetet nyitotta meg:

Címzett: isa.bella@gmail.com

Feladó: chris22@gmail.com

Tárgy: -

Levél: Isabella Istennőm!


Várlak Téged holnap, 4 órakor az iskolád előtt.

Chris

Erre az egy sorra még hevesebben kezdett dobogni a szívem. Hiszen írhatott volna hosszú levelet is, de amiatt fele ilyen boldog se lettem volna.
Találkozni fogok vele!! - lelkendeztem. - Jesszusom, kezdek ettől a pasitól teljesen begolyózni. - gondoltam hitetlenkedve. - Hol van már a pasi-ellenes, tartózkodó Isa?! - kérdeztem magamtól. - Sehol. - mosolyogtam magamon. - Szerelmes vagyok. - erre a gondolatra boldogan szökdécseltem egy sort, aztán elmentem futni egyet a kutyámmal, Bogárral.
A parkba mentünk, ahol leültem az egyik padra, és hirtelen nagyon szépnek láttam a világot. Nem érdekelt, hogy mi van John-nal, az se, hogy a szüleim utálnak, de még az sem, hogy Lily hogyan járt - emiatt szégyelltem ugyan magam, de a gondolataim 100%-át Chris töltötte be. 
Ellenállhatatlanul vonzó mosolyával, flörtölésével... hmm. 
Miközben Bogárt figyeltem, aki vidáman ugrándozott a füvön, pár másik kutyával együtt, folyamatosan csak mosolyogtam. 
Viszont rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretem Chris-t, biztosan ezer lány van ezzel még így. És... én nem fogok Chris után futni.
Tehát közeledik ő, ha akar, ettől még meg lesz a saját életem is. Erre mindig emlékeztetnem kellett magamat, mielőtt túlságosan beleélem magam ebbe a "kapcsolatba".
Valamint azt is végig kellett gondolnom, hogy érdemes-e... sokszor találkozgatni vele. Mert nem hiszem, hogy túlságosan bele kéne esnem.
De már beleestél - mondtam magamnak.
Mindegy, nem filozofálok többet. - gondoltam, mert ha túlságosan belelendülök a gondolkozásba, akkor a végén rájövök, hogy voltaképpen öngyilkosságot kéne elkövetnem - mert mi értelme is van az életnek?
Igen, volt egy olyan időszakom, amikor olyan szinten depressziós voltam, hogy minden gondolkozásomnak az lett a vége, hogy végül is az életnek semmi teteje nincsen.
Ezen elmosolyodtam.
Szerencsére ebből a korszakomból már régen kilábaltam - igaz, azt is el kell ismerni, hogy a szüleimnek köszönhetően. De nem amiatt, mert bedobtak volna egy pszichológushoz, akinek fizetnek egy halom pénzt, és elvárják, hogy helyettük foglalkozzon a gyerekükkel - hanem ők maguk kezdtek velem célzott terápiába.
Sokat jártunk kirándulni, rengeteget beszélgettünk, sőt sokszor még szabadnapot is vettek ki, az én kedvemért.
Emiatt is hihetetlenül hálás voltam nekik. Mindig is nagyon jó viszonyom volt mindkettejükkel. Ha hazamegyek, mindenképpen tisztáznom kell apával a dolgokat - határoztam el.
Miközben gondolataimba merülve ültem a padon, észre sem vettem, hogy valaki leült mellém.
- Richie! - kiáltottam fel meglepetten, és rámosolyogtam, de nem túl lelkesen, hogy ne értsen félre semmit.
- Heló! - mosolygott rám lelkesen. Na, oké, azt hiszem, majd a jövőben egy kicsit határozottabban kell jeleznem, hogy én nem akarokm tőle semmit. Bár... ő se jelezte egyértelműen, hogy mit akar tőlem. Viszont vak sem vagyok.
- Hogy van Lily? - tereltem a témát.
- Jól.
- A szüleitek?
- Felhívtak minket. De még mindig nem tudnak semmit. Nem mondtuk el nekik.
- Értem. - bólintottam. Nem is tudom, mit tennék Lily helyében. Talán megszöknék. De az biztos, hogy nem mernék a szüleim szemébe nézni ezek után.
- Na és, veled mizu? - kérdezte felvont szemöldökkel, kihívóan mosolyogva.
- Nos, nem sok minden.
- Á, értem. Ezt mondják azok a lányok, akik nem kívánják egy fiú társaságát.
- Én... nem, dehogy. Csak tényleg nem tudok most mit mondani. - szabadkoztam, és rámosolyogtam. De nem elég meggyőzően, mert így szólt:
- Őszintén, Isa. Te elhúzódsz tőlem.
- Ugyan már! - nevettem fel idegesen. - Nagyon jó haveromnak tartalak. - hangsúlyoztam a haver szót.
- Ó. - nézett rám Richie döbbenten. - Szóval... hm. Az... az jó. - akadozott. Jajj ne. Ne, ne, ne, ne, ne!!! - rimánkodtam magamban. Ne, ne mondja azt, hogy ő... kedvel engem. Jobban, mint egy havert. Ne, csak azt ne!
- Az jó, mert én is jó havernak tartalak. - mondta mosolyogva, de a pillantása hideg lett, és eltűnt a lelkesedés is a hangjából.
- Figyelj, én nem akartalak megbántani. - néztem rá szomorúan. Nem tudtam mitévő legyek. Én komolyan szerettem volna, ha tudunk haverok lenni. Csak barátok. De én semmi többet nem éreztem iránta, de tudtam, hogy ő viszont igen. Bátorítani viszont nem akartam, ahogyan megbántani sem.
- Nem, dehogy! - krákogott. - Dehogy. - és elmosolyodott. A tekintete meglágyult valamelyest, de éreztem a neheztelést a hangjában. Ó, basszus. Ezt jól megcsináltam.
- Na, bocsi, de nekem mennem kell. - állt fel. Na, sikerült jól megbántanom. Oké, Isa, gratulálok.
- De, ha gondolod... találkozhatnánk holnap, suli után... csak mint a haverok. - nézett rám reménykedve.
- Ó, persze, az nagyszerű lenne! - kapva kaptam a lehetőségen, hogy némiképp kiengeszteljem. - Ó, jajj, nekem a holnap nem jó. - jutott eszembe Chris. - De esetleg... holnapután? - kérdeztem tőle.
- Rendben, persze. - bólogatott, kedvesen mosolyogva. - Akkor holnapután. Érted megyek a sulihoz. - mosolygott.
- Ó, köszi, rendben.
- Na, akkor szia. - intett, azzal elment.
Jajj, mit tettem. - néztem magamra, aztán hitetlenül elnevettem magamat. Oké, akkor most két pasival kavarok egyszerre. Mert azt persze egy percig sem hittem el, hogy Richie majd csak haverként fog rám gondolni. Mindig reménykedni fog. Végül is... kedves, meg helyes, és... - gondoltam, de amint Chris képe is beugrott, rögtön elvetettem az ötletet, hogy én meg Richie... nem. Ha Chris nem lenne, akkor esetleg. De létezik. Ráadásul... holnap találkozunk!

Miután hazaértem Bogárral, még sokáig kint voltam vele a kertben, és a buksiját simogatva néztem a fejem fölött tündöklő csillagokat.
- Jesszus, mennyire megváltozott minden körülöttem! - fújtam ki a levegőt. A leheletem füstként szállt fel a levegőbe. Hideg volt már, fázni kezdtem. Bogár, aki megérezte, hogy reszketek, hozzám bújt, a saját testével melegítve engem. Szorosan megöleltem, és ezt suttogtam, félig neki, félig magamnak:
- Legalább te megértesz engem, kiskutyusom. - és elmosolyodtam. Bogár mindig megértett engem. Soha nem sértődött meg, nem oktatott ki, nem idegesített... valóságos főnyeremény volt. Azon gondolkoztam, hogy vajon ha tudna beszélni, mit mondana? Kioktatna? Miket tudna elmondani a saját életéről? Mit mondana rólam? - megsimogattam a fejét, miközben okosan csillogó szemeibe néztem.
Bogár sosem oktatna ki engem - jelentettem ki, mert ebben az egyben biztos voltam.

Beléptem a házba, és még alig csuktam be magam mögött az ajtót, máris apa hangját hallottam a nappaliból, amint ezt mondta:
- Isabella, kérlek, gyere ide. Meg kell beszélnünk pár dolgot. - a hangja nyugodt volt. Remek. Akkor nem volt ma stresszes napja, ergo sokkal jobban lehet majd vele beszélgetni.
Levettem a kabátomat, majd a cipőmet, és beléptem a nappaliba. Apát egyedül találtam, a kanapén ült, és újságot olvasott.
- Anya hol van? - ilyenkor már általában ő is itthon szokott lenni.
- Nos, többek között erről is szeretnék veled beszélni. - mondta. Erre minden izmom megfeszült, idegesen meredtem rá:
- Igen??!!
- Nem, előbb ülj le. Nyugodj meg.
- Legalább annyit mondj, hogy minden rendben van vele!! - mondtam hisztérikus hangnemben.
- Persze, minden rendben van. - mondta apa, de a hangja korántsem nyugalmat sugárzott. Erre leültem a vele szembelévő fotelba, és feszülten meredtem rá.
- Nos, Isabella, anyád éppen kórházban van. - erre kimeredt szemekkel néztem rá, de ő gyorsan közbevágott:
- Nem, nyugodj meg, nincs semmi baja. A húgánál van bent, egy szerencsétlen baleset során elütötte egy kocsi, az állapota elég súlyos. - mondta, és rám nézett. A nagynénim. Akit... mindig is... teljes szívemből utáltam. Ahogyan ő is engem. Olyanokat mondott a szemembe, és a hátam mögött is, hogy csak na. A szüleim  persze mindig győzködtek, hogy szeret engem, és nem gondolja komolyan, amiket mond. De ezt már kisebb koromban sem hittem el, 10 évesen pedig eléjük álltam, és elmondtam, hogy Leah egyedül utálatot érez irántam, ahogyan én is iránta. Anya erre könnyezni kezdett, én pedig riadtan odaszaladtam hozzá, és bocsánatot kértem tőle, amiatt, amit a testvéréről mondtam.
De anya csak szomorúan tekintett rám, és megpuszilt, ezt mondva: - Édes kicsikém. - és elsírta magát.
Ekkor megértettem, hogy neki sem felhőtlen a kapcsolata Leah-val, és sajnáltam miatta. Emiatt nem is akartam sohasem kistestvért.
- Ó. Sajnálom. - préseltem ki a legempatikusabb választ, amit csak mondhattam.
- Én is. - bólintott apa. Ő sem kedvelte Leah-t soha, de nem mutatta.
- És... miről szeretnél még beszélni? - nem akartam magam megjátszani, hogy "ó de nagyon érdekel Leah". Sajnáltam, de semmi több.
- Nos, Isa... nagyon sajnálom, ahogyan viselkedtem. De tudnom kell az igazat. - nézett mélyen a szemembe. Elkeseredve ránéztem:
- De apu, hát nem érted?? Én mindent elmondtam, úgy, ahogy volt. - azzal megismételtem mégegyszer a tegnap este eseményeit. Apu csendben végighallgatott, aztán így szólt:
- Sajnálom, hogy nem hittem neked. De nagyon aggódtam miattad. - megkönnyebbülten elmosolyodtam, és megöleltem.
- De - mondtam, mire felkaptam a fejemet - Nem mehetsz el több buliba!
- De apu! - néztem rá. - Ez egy véletlen esemény volt... legközelebb elővigyázatosabb leszek, de kérlek, 17 évesen ne tiltsd meg nekem! - a hangom nem esdeklő volt, hanem határozott.
- Ezt még megbeszéljük! - mondta szigorúan.
- Rendben. - néztem rá hasonló elhatározottsággal. A szeretetteljes pillanat elillant. Nem akartam a közeljövőben buliba menni, legalábbis még nem gondoltam rá, de az igazamért mindenképpen ki fogok állni. 17 évesen nem tilthatja meg nekem a bulizást, azok után, hogy eddig sose mentem buliba, és arról, hogy ez az első bulim így sikerült, nem én tehetek.

Miután minden esti dolgomat elvégeztem, bebújtam az ágyamba, és minden egyéb gondolatot kizárva a fejemből, egyedül Chris arca lebegett előttem. Mosolyogva aludtam el, alig várva a holnapot.