13. Bejegyzés

Sziasztok! :)
Meg is érkeztem a következő résszel. :) 
Jó olvasást, remélem tetszik, a véleményeitekre pedig számítok!! :)
Puszil:

Lovelife ♥

A vér megfagyott ereimben, és vagy hatszor levert a víz, ameddig Richie végre-valahára megszólalt.
- Én... nos, csak annyi... - hebegett-habogott, az én idegeim pedig pattanásig feszültek az idegességtől. Most be fogja vallani, hogy szeret? Nee. Vagy valami más, fontos dolgot akar mondani? Esetleg Lilyről van szó??
A gondolataim csak úgy száguldottak, és már a legvadabb dolgokat kezdtem elhinni, amikor Richie hangja zökkentett ki a gondolatvilágomból.
- Isa. - nézett rám, és pedig feleszméltem, és rápillantottam.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy... légy óvatos. - megütközve nézhettem rá, mert halkan felnevetett, és magyarázóan hozzátette:
- Nem, nem üldöz semmilyen mesebeli szörny, és nem kell tartanod zsaruktól sem, én csak... szeretnélek téged megóvni attól, amibe most belesétálsz.
- Úgy érted... - néztem rá elég furcsán, - hogy tartsam magam távol tőled? - nevettem fel, és az ő szája is megkönnyebbült mosolyra húzódott, de aztán megint elkomorult, és rám nézett:
- Lehet, hogy félreértelmeztem, amit hallottam, de kérlek, a kedvemért... ne találkozz többé Christiannal. - döbbenten meredtem rá. Torkomra fagyott minden szó, és csak ennyit bírtam kinyögni:
- Te... honnan... kémkedtél?? - a türelmem fogytán volt. John után most ő fog ellenőrizgetni? Esetleg összeesküdtek ellenem?
- Nem, nem láttam semmit. Viszont amikor Lilynél voltál, véletlenül meghallottam...
- Aha, véletlenül! - fújtam idegesen, és karba tett kézzel hátradőltem, majd távolságtartóan méregettem.
- Isa, ne haragudj. - nézett rám kétségbeesetten. - Sajnálom. Én csak...
- Te csak az én javamat akarod, mi? - felpattantam, és elrohantam. Nem tudtam, hová vezetnek lépteim, de nem is érdekelt. Amióta megismertem Chris-t, két dolog történt velem: szerelmes lettem, és folyton mindenki ellenőrizget. Nyugalmas, unalmas kis életem fenekestül felfordult, és voltak pillanatok, sajnos sok, amikor ennek egyáltalán nem örültem.
Kiszaladtam az étterem erkélyéről, le a tópartra, majd hamarosan elértem ahhoz a helyhez, ahol egy fél órával hamarabb még nagy nyugalomban néztük a naplementét Richie-vel.
Most egyedül huppantam le a fűbe, a tenyerembe tettem az állam, és a vizet kémleltem.
A tó tükre lágyan fodrozódott a gyenge széltől, amely szelíden fújt. Csak néztem a nyugodt természetet, és hirtelen én is megnyugodtam, mintha ennek a nagy nyugalomnak én is része lennék.
Nagyon jó érzés volt.
Ott ültem, egy örökkévalóságnak tűnő 10 percig, amikor Richie hirtelen mellém telepedett.
- Nem tudtam hamarabb jönni, mert a pincért ki kellett fizetni. - szabadkozott bocsánatkérően, pedig tudtam, hogy ő aztán tényleg rögtön rohant volna utánam. Erre felnevettem, ő pedig boldogan elmosolyodott, és átkarolt.
- Na, Bellám? Nem megyünk vissza megenni a rendeléseinket? - kérdezte. Aranyos volt, ahogy Bellának szólított, sose szólított így senki, ez egyedi volt tőle. Nekem viszont volt még egy kis megbeszélnivalóm vele, amiről semmi sem terelhette el a figyelmemet.
- Richie. - fordultam vele szembe, lerázva magamról a karját. - Egy valamit tisztáznunk kell.
- Ne haragudj... - nézett rám, én azonban megráztam a fejemet:
- Nem, nem a bocsánatkérésre gondoltam. Egy ígéretre. Ha azt akarod, hogy jó barátok legyünk, nem szólsz bele többé az életembe, és nem kutakodsz utánam. - úgy éreztem, fontos előre leszögezni a játékszabályokat. Talán akkor nem esik bele abba a hibába, amibe John is - hogy merő jóakaratból megkeseríti az életemet.
- Rendben. - mondta, de nem nézett a szemembe. Azért remélem fogta, hogy mit ígért meg.
- Köszönöm. - bólintottam, azzal felálltam, ő pedig megfogta a kezemet.
- Csak barátilag. - magyarázta, én pedig mosolyogva megráztam a fejemet, azzal együtt futottunk vissza asztalunkhoz.


Miután elfogyasztottuk az isteni vacsorát, beszélgetve indultunk el a kocsijáig, ahol, mielőtt beszálltunk volna, szembefordultam vele, és elmosolyodtam:
- Köszönöm ezt a csodás délutánt. - mondtam, ő pedig bólintott egyet, majd szorosan magához húzott, és megölelt. Egy kicsit váratlanul ért, de én is viszonoztam a gesztust, majd amikor már kezdett egy kicsit kényelmetlen lenni, gyengéden eltoltam magamtól, és bocsánatkérően mondtam:
- Késő van, haza kéne mennem. - ő bólintott, majd beült a volán mögé, és hazafuvarozott.


A házunk előtt még beszélgettünk egy kicsit, majd mielőtt az étteremben ivott kevés, de nagyon finom bor a fejébe szállt volna, és olyat tett vagy mondott volna, amit még nem akartam, kipattantam, mosolyogva megköszöntem még egyszer a vacsorát, azzal bementem a házunkba, és miközben az előszobába léptem be, hallottam, hogy beindítja a motort, majd elhajt.
Halkan belopóztam a házba, és hallottam, amint a nappaliból halk beszélgetés hangja szűrődik ki.
- George, ezt nem teheted... tudod, hogy nem ilyen... - hallottam anya hangját. Mindig szelíden beszélt, ha őt kihozta valaki a sodrából, az már igazán művészet volt.
- Anne, te is tudod, hogy eddig sose ment el hazulról! Egy kis találka John-nal, de ennyi! Most pedig? Tegnap is, hol volt olyan sokáig? Meg előtte? Na és ma? - hallottam apu ideges hangját.
- Programja van. - válaszolta anyu. - Eddig mindig mi győzködtük, hogy mozduljon ki itthonról, most meg pont te akarod visszatartani?
- Igen, hogy mozduljon ki. Valahova, megbízható társaságba!! Erre ismeretlen emberekkel lóg, és azt se tudom, mi is volt igazából azon a bulin!
- Érdekes, eddig azt hitted, a gyereked nem normális, amiért nem jár bulizni. - mondta halkan anya. - Én nagyon örülök neki, hogy jól érzi magát, és végre éli a kamaszok megszokott életét. - Aha. Szóval rólam van szó. Utáltam, amikor a hátam mögött beszéltek a velem kapcsolatos "problémáikról". Inkább beszéljük meg hármasban.
Halkan a nappalihoz lépkedtem, majd beléptem:
- Megzavartam valamit? - érdeklődtem.
Apa rám nézett, dühös ráncba futottak a szemöldökei, anya pedig mosolyogva hívott:
- Gyere, Isa, ülj le. Apáddal éppen beszéltünk.
- Rólam. - tettem hozzá.
- Mennyit hallottál? - kérdezte apu. Farkasszemet néztem vele, úgy válaszoltam:
- Eleget.
- Értem. - nézett vissza rám. A hangulat feszült volt, apával mindketten úgy meredtünk egymásra, mint két, területért marakodó hím oroszlán. Olyan ellenségesen méregettük egymást, mintha riválisok lennénk.
- Nos? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Még mindig nem hiszed el? Még mindig? - kérdeztem szomorúan.
Az ellenséges nézés valamelyes enyhült, és rám rám nézve, kedvesebb hangon így szólt:
- Sajnálom.
- Apu... - néztem rá szomorúan, - Lehet, hogy most teljesen kifordultam a régi önmagamból, de hidd el, nem cselekszem felelőtlenül. És a buli... nos, ha kell, elmondom harmadjára is.
- Erre semmi szükség. - mondta anyu, aki most először szólt bele a vitánkba. - Én hiszek neked. És tudod, hogy apád is hisz, de egy kis időre van szüksége, amíg feldolgozza a történteket.
- Akkor én megyek is. - álltam fel a kanapéról, és éppen indultam volna a szobámba, amikor apu hangja megállított:
- Kicsim! - de rég szólított így! És mennyire hiányzott! Mosolyogva megfordultam:
- Isa, gyere, nem akarsz velünk beszélgetni? Persze megértem, ha már programod is van... - tette hozzá enyhe gúnnyal fűszerezve, de most ez sem érdekelt.
- Dehogynem! - boldogan lehuppantam ismét a kanapéra, és úgy éreztem, hogy ahogy felálltam, és újra leültem, már beszélgetésbe csöppentem, és elfelejthetünk végre minden ellenségeskedést. Anyára néztem, majd óvatosan érdeklődtem:
- Anyu, hogy van Leah? - kérdeztem őszinte aggodalommal. Persze nem Leah miatt aggódtam annyira, hanem anyu miatt, hogy mennyire viseli meg ez az egész. Az szeme szomorúan csillogott, de ugyanakkor egy picit mosolygott:
- Köszönöm, hogy megkérdezted. Nos... jobban van, elvileg javul az állapota, de még mindig elég gyenge. - mondta. - Remélem, hogy hamar meggyógyul. - tette hozzá.
- Én is. - bólintottam. Nem szerettem ugyan a nagynénémet, de sohase kívántam volna a halálát, sem azt a fájdalmat, amit a halála okozott volna anyunak.
- Na és, ma kivel beszélgettél? John-nal? - kérdezte, terelve a témát.
- Nem, Richie-vel. Lily bátyjával.
- Ó, és milyen? Helyes? Kedves? - kérdezte apu, én pedig elnevettem magam:
- Nem, csak barátok vagyunk. De amúgy kedves, igen.
- Vajon ő is tudja, hogy barátok vagytok? - kérdezte kacsintva apu. Felnevettem ezen a "huncutságon", de aztán sóhajtva hozzátettem:
- Elvileg tudja. Gyakorlatilag nem.
- Ez így szokott lenni. Fiú-lány barátság csak akkor működik, ha a felek már régóta ismerik egymást. - mondta anyu.
- Ezért vagyunk jóban Johnnal is. - bólintottam.
- Igen.
- Jut eszembe, megígértem neki, hogy felhívom. Megyek is. - álltam fel, anya pedig mosolyogva megkérdezte:
- Újra jóban vagytok? - bólintottam.
- Ezt örömmel hallom. - mosolygott, én pedig felmentem a szobámba, és tárcsáztam John-t.

Három kicsöngés után felvette.
- Szia, Isa! - köszönt vidáman.
- Szia! - mosolyogtam.
- Hogy vagy? - érdeklődött.
- Jól, köszi. John...? Arra gondoltam...
- Én is. - nevetett.
- Na és mire? - kérdeztem.
- Hogy bepótolhatnánk azt az elmaradt kirándulást. - mondta.
- Pontosan. Gondolatolvasó vagy. - nevettem.
- És te hogy vagy? - kérdeztem, és hirtelen belém mart a bűntudat, ahogyan viselkedtem vele. Lehettem volna sokkal megértőbb is, tudhattam volna, hogy milyen nehéz neki most, hogy meghalt az anyukája. Erre én nem hogy kedvesen és együtt érzően, hanem még nagyon bunkón is viselkedtem. Nagyon elszégyelltem magam.
- Jól. - sóhajtott, és tudtam, hogy ez nem igaz.
- John...? Sajnálom. - hunytam le a szememet, és szomorúan hallgattam.
- Semmi baj. Így kellett lennie... - mondta, én viszont gyorsan közbevágtam:
- Tudom, de azt sajnálom, ahogy viselkedtem. Egy... egy... egy bunkó voltam. - elég önérzetes vagyok, így nehezemre esett kimondanom e szavakat, de tudtam, mennyit jelentenek John-nak, és én is tudtam, hogy nagyon bunkón viselkedtem vele. Igaz, nekem is van abban egy kis igazam, hogy ne oktasson ki... de ennyivel az anyja halála után, azt hiszem, kicsit empatikusabban kellene vele viselkednem.
- Megértelek. Én is kioktattalak, bocsánat.
- Tisztáztuk. - máris sokkal jobban éreztem magamat. Most éreztem csak igazán, hogy kibékültünk, mert most tudtuk csak tisztázni a dolgokat.
- Ne haragudj, Isa, most le kell tennem. Holnap kereslek, és megbeszéljük a kirándulást!
- Rendben! - mondtam megkönnyebbülten felsóhajtva, azzal ledőltem az ágyamra, és úgy ahogy voltam, ruhástól elaludtam.