Novelláim

Sziasztok! :)

Az általam írt novellákat ide kiteszem, olvasgassátok őket, és ha tetszenek, hagyjatok véleményt! :)
Puszi:

Lovelife ♥

Első novellám:

RobSten novella

Az őszinteség átka

Kristen Stewart szemszöge

Sosem éreztem még ilyet. Tudtam, de mennyire, hogy nagyon nem helyes amit teszek. De hiába, az önbizalomhiányom nagyobb volt abban a percben, mint a józan eszem.

Ahogy végiggondoltam, mit tettem, hirtelen könnyek szöktek a szemembe, majd folytak le lassan az arcomon.

Csodás.

Legalább a paparazzóknak és pletykalapoknak szolgáltatok elég anyagot a holnapi cikkükhöz.

Ahogy beszálltam a kocsimba, és kiértem az autópályára, hirtelen őrült sebességgel kezdtem el hajtani. Az eső is eleredt, és éreztem, ahogy az aszfalt a kocsim alatt kezd csúszóssá válni.

Miközben vezettem, egyre csak egy dal járt az eszemben.

Dúdolgatni kezdtem, és felismertem, hogy ez az utolsó Twilight-film csatajelenet-i zenéje.

Twilight.

Hirtelen eszembe jutott az is. Mit fogok én tenni? Kirúghatnak az egészből, csak mert a pillanat hevében meggondolatlanul cselekedtem!

Átkoztam magam a hülyeségem miatt, de semmit sem tudtam az ellen tenni, ami már megtörtént.

Lassan kisoroltam az autópályáról, de nem a Roberttel való közös házunk felé vettem az irányt. Nem tudnék most a szemébe nézni.

Még ő vígasztalna, mert naívan semmi rosszat nem feltételez rólam.

A kedvenc fenyvesem felé tartottam, ahol mindig el tudtam bújni a világ, a paparazzók, és talán a lelkiismeretem elől.

Leparkoltam és kipattantam a kocsiból. Mint akit üldöznek, úgy rohantam be az erdőbe, ahol egy fenyőnek vetettem a hátam, és lassan lecsúsztam a talajra. Hallgattam az erdő megnyugtató, békés csöndjét.

Ebben a csöndben viszont önkénytelenül is minden eszembe jutott, és nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás.

Egész testem rázkódott, miközben újra és újra végigpörgettem magamban azt az egyetlen eseménysort.

- Kristen, - szólt Rupert, - Zseniális voltál. Nem jönnél velem egyet beszélgetni?

- Szívesen. – feleltem naívan.

Ahogy a parkban sétáltunk, észre vettem, hogy egy hotel felé közelít.

- Csak beugrok az egyik ismerősömhöz. – magyarázta, - De tarts velem.

Beléptünk a hotelba, ő pedig üdvözölte az ismerősét.

- Rupert, nem akarjátok megnézni a szobákat? – kacsintott rá a magas, jóképű férfi, akivel elbeszélgetett.

- De, szívesen, csak nem felújítottátok őket? – kérdezte kissé huncutul.

- De. – kacsintott ismét a férfi.

Felvezetett minket egy luxuslakosztályba, és miközben én a szobában gyönyörködtem, az „idegenvezető” férfi lassan és feltűnésmentesen kiment a szobából.

Rupert mögém került, és a derekamra helyezte a kezét.

- Gyönyörű, nem? – fordultam meg lelkendezve, és csak akkor vettem észre, hogy a derekamat fogja.

- De mennyire. – bólogatott.

- Ööö... Rupert. – mosolyogtam rá, - A derekamat fogod.

- De hiszen nem  tudtam ellenállni. – szabadkozott mosolyogva.

- Ugyan már. – nevettem, és próbáltam lefejteni magamról a kezeit, sikertelenül.

- Rupert! – szóltam rá erélyesebben.

- Kristen... – lihegte elfúló hangon, - Te olyan csábító és kívánatos vagy! – lehelte a nyakamba, és megcsókolta a kulcscsontomat.

- Rupert, ezt nem lenne szabad... – ellenkeztem erőtlenül, de a bókja teljesen megszédített, nem tudtam tisztán gondolkozni.

- Nem tudja meg senki... – suttogta, miközben már a pólómtól igyekezett megszabadítani.

Az emlékek hatására csak mégjobban szégyelltem és gyűlöltem magam. Mit vártam, milyennek talál? Eleve sokkal fiatalabb vagyok, mint ő, talán nem talál kívánatosnak? Én pedig miért aléltam el egyetlen bókjától?

Igaz, volt az több is.

Talán az lehetett az oka, hogy Ropert már egy ideje nem vesztegeti az idejét arra, hogy nekem bókoljon.

Az önbizalmam sosem volt nagy, és kedvesem bókjai nélkül csak csökkent.

Egy férfi bókolt nekem – ez teljesen levett a lábamról.

Ennek ellenére nincs mentség arra, amit tettem. – szidtam magam, és újra erőt vett rajtam a zokogás.

Csak ültem, és hallgattam az erdő csöndjét, meg a saját, rekedtes és elfúló sírásomat.

Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, de amikor valamelyest, a körülményekhez képest legalábbis, megnyugodtam, erőtlenül tápászkodtam fel, és indultam a kocsimhoz.

Rob és Kristen lakásában

Robert Pattinson szemszöge

Tudtam, hogy Kristennek ilyenkor már rég véget ért a forgatás, és még mindig nem volt itthon. Egy kicsit aggódtam, de nem akartam zavarni és ellenőrizgetni, így nem láttam értelmét felhívni.

Már 6 óra volt, és ő még mindig sehol, bár a fogatás már 3 órája véget ért.

Végre nyílt az ajtó – ez ő lesz! – gondoltam, és odaszaladtam.

Kisírt lesütött szemekkel, állt az előszoba közepén. Egy lépéssel előtte teremtem és az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen, de a tekintetét továbbra is elkapta rólam.

- Kristen! – suttogtam, és elmosolyodtam, - Ilyen csúnya vagyok, hogy rám se bírsz nézni? – kérdeztem nevetve, de a mosolynak mégcsak halvány jelét sem láttam az ajkain.

- Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan, mire végre a szemembe nézett.

Félelem. Szégyen. Megbánás. Esedezés.

Ezek voltak a tekintetében.

- Rob... én... nem akartam, szeretlek... – lehelte halkan. Mint akit pofon csaptak, úgy tántorodtam meg, és néztem rá elhűlve: - Te... – nyögtem ki, de nem tudtam folytatni.

- Figyelj, nem úgy alakult... kérlek, hallgass meg! – csak úgy ömlöttek szemeiből a könnyek, és esedezve pillantott rám.

- Nem... – hörögtem, és megbénultam meredtem rá, - Hallgass el, nem érdekel! – úgy éreztem magam, mint akit csúnyán részedtek. Mert ez is volt a helyzet.

Kristen szemszöge

Láttam Robert reakcióját, amitől csak még rosszabb lett minden. A zokogásom úgyra felszínre tört, és most az egyszer nem is akartam megfékezni a könnyáradatot.

Tudtam, éreztem, hogy Rob szavak és tettek nélkül is pontosan tudja, mit tettem és hogy most hogy érzem magam.

De teljes mértékig megértettem, hogy nem bocsátott meg.

Átvillant az agyamon, hogy mi lenne, ha én lennék hasonló helyzetben? Ettől csak még nagyobb lett bennem a szégyenérzet, és tovább bőgtem.

Robert, lassan, mint aki maga se tudja, mit tesz, a nappaliba ment és egy kanapéba roskadt. Talán békén kellett volna hagynom, de én utána mentem, habár a könnyeimen keresztül alig láttam valamit.

- Rob, megértem, mit érzel... – kezdtem elcsukló hangon, - De meg kell hallgatnod. Meg kell ezt beszélnünk, Rob, kérlek! – könyörögtem neki, szánalmasan megtört és bűnbánó hangon.

- Kristen, hagyj békén... – lehelte, ami sokkal, de sokkal rosszabbul esett, mintha ordított volna. Miért viselkedik ennyire kíméletesen, ahelyett, hogy leordítaná a fejemet?!

Mert szeret... – visszhangzott bennem a válasz, amitől csak még rosszabbul éreztem magam.

Ott ültünk egy ideig, én csendben zokogva, ő pedig magába roskadva, majd végül felállt, és eltűnt az emeleten. Amikor egy negyed óra múlva visszajött, egy kis bőröndöt tartott a kezében.

- Kristen, azt hiszem, most jobb lesz, ha egy ideig... külön élünk. – mondta halkan.

- Ne!! – kiáltottam fel, és a lábai elé vetettem magam, - Ne, Robert, kérlek! Esedezem!! Nagy hibát követtem el, nagyobbat, mint amit el tudnék képzelni, de ne tedd ezt velem!! – zokogtam. – Csak adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam, és utána mondj igent vagy nemet, de ne hagyj kétségek között!! – siránkoztam.

Kissé megilletődötten figyelte heves kitörésemet, majd gyengéden arrébb tolt, és kilépett az ajtón. Hezitálva megfordult, és ennyit mondott:

- Gondolkodnom kell. Időre van szükségem. – azzal kilépett az ajtón. Talán örökre.

Robert szemszöge

Kristen szánalmasan sírt, és össze volt törve. Nagyon sajnáltam.

A fenébe is! Mit sajnálom még itt őt, amikor én is éppúgy össze lettem törve, mint ő, csak éppen nem a saját, hanem szerelmem jóvoltából. Hiszen megcsalt!!

Olyan durva és hihetetlen volt ezt így kimondani, ha akár magamban is.

Nem tudtam elképzelni. Nem. Kristen nem csalhatott meg engem.

De mégis megtette!! – figyelmeztetett egy gúnyos hang a fejemben.

Idegesen becsaptam a kocsim ajtaját, és Katy Perry felé vettem az irányt.

Hogy miért pont felé? Magam sem tudom. Csak nyomtam a gázt, kanyarodtam és fékeztem anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, mit csinálok. És amikor leparkoltam, Katy villája előtt találtam magam.

Talánm direkt, talán szándékos ez, de végtére is, itt voltam.

Kristen szemszöge

Ott sírtam még egy ideig, összegömbölyödve a padlón. Amikor a mellkasom már szúrt, a hangom rekedt volt, a szemem püffedt és vörös, és a könnyeim elfogytak, lassan felálltam.

Felmentem a Roberttel közös szobánkba, és vettem egy tollat, egy papírt, és írni kezdtem. Indulatosan, erővel írtam le egymás után a szavakat, majd’ kiszakítottam a papírt.

Ha nem hallgat meg, akkor majd elolvassa – gondoltam.

Mikor már 10 oldal is megvolt az én kis beismerő vallomásom, fogtam magam, bevágódtam a kocsiba és a gázra tapostam. A levelet a házban hagytam – majd később kiderítem, hol van, és eljuttatom neki.

Most azonban vígaszra volt szükségem.

30 perccel később

- Heló! – nyitott ajtót Taylor a szokásos nagy mosolyával, de amikor meglátott, lehervadt az arcáról a vigyor, majd gyorsan betessékelt a házba.

Furcsa, de én Taylor Lautner-nél kerestem vígaszt. És ha a Twilight-ban mi vagyunk a szerelmi háromszög, ez a valóságban nem így van. Nem mondom, talán amikor Taylor jól kidolgozott felsőteste közvetlenül mellettem van, Rob talán féltékeny egy kicsit, de ezt sose mondja. Jó haverok Tay-jal, én pedig egyenesen a bátyámnak tartom.

- Mi történt? – kérdezte aggodalmaskodva a Twilight vérfarkas-fiúja, és idegesen meredt rám.

Nagy levegőt vettem, és elmondtam neki mindent. Szájtátva hallgatott, néha idegesen, sajnálkozva vagy mérgesen meredt rám, végül, amikor sikerült könnyek nélkül végig mondanom a történetet, csak kitárta szélesre a karjait, és ezt mondta:

- Na gyere ide. – nekem pedig nem kellett kétszer mondani, egyenesen a karjaiba repültem. Újból könnyezni kezdtem, de ezúttal csak halkan, ő pedig a hátamat simogatta.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok rád nagyon, sőt eszméletlenül dühös! – motyogta, de jólesett a gesztusa.

Mikor már a könnyeim is elfogytak, szerintem végleg, kissé eltolt magától, és a szemembe nézett:

- Nézd, sajnálom. De őt is. – bólintottam, hogy értem.

- Túlságosan szereted, és ő is téged, emiatt nem mehet tönkre a kapcsolatotok! Hogy hagyott ott?

- A padlón zokogtam, és könyörögtem, hogy ne menjen el.

- Hova ment?

- Nem tudom. – sóhajtottam.

- Mit fogsz tenni? – nézett rám kérdőn.

- Nem tudom. – feleltem újból.

- Kristen, ez így nem mehet! Ki kell találnod valamit, különben az egész kapcsolatotoknak annyi! Hát nem érted?! – meredt rám idegesen, és a vállaimnál fogva egy kicsit meg is rázott.

- Tay, mit tegyek? – néztem rá kétségbeesetten.

- Ezt neked kell eldöntened, de én melletted állok. – mosolygott bíztatóan.

Robert szemszöge

Katy ajtót nyitott azzal a természetellenes kék hajával és nagy mosolyával. De a mosoly az arcára fagyott amikor meglátott.

Nem sírtam, dehogy, de a fájdalom az arcomra volt írva.

- Mi történt? – kérdezte, miközben betessékelt a házba.

- Kristen megcsalt. – mondtam ki. Szörnyű, de ez az igazság.

- Mi?! Hogy? Tessék...?? – nézett rám zavarodottan.

- Hallottad, nem? – mordultam rá.

- De...de... hogy történt? – meredt rám nagy szemekkel.

- Megcsalt. Ennyi.

- Rob, megértem, ha nem akarsz róla beszélni... – mondta ki Katy azokat a szavakat, amikkel pont az ellenkezőjére utalt, vagyis hogy nagyon szeretne minden részletet hallani.

Nagy nehezen elmondtam neki, amit tudtam. Merthogy sok mindent még én se tudtam, hiszen nem engedtem Kristennek, hogy elmondja.

Mert nem voltam kíváncsi a szabadkozására és könyörgésére.

Katy csendben meghallgatott aztán azt mondta:

- Segítek, amiben csak tudok. – és nekem pont erre volt szükségem.

Két héttel később

Kristen szemszöge

Már két hete annak, hogy minden nap csak sírok, emésztem magam, és Roberten gondolkozok. Hol lehet, mit csinál?

Bár minden lap csak arról cikkezik, hogy megcsaltam őt, és Rupert is elég nehéz helyzetben van, ahogyan én is, azt még a paparazzók sem tudták kitalálni, hogy Robert hova tűnt, pedig ez egyszer még hálás is lettem volna nekik valamiért.

Elmenekül a valóság elől? Miért nem hív? Miért hagy kétségek között? – őrlődtem magamban a közös ágyunkon fekve egy délután. A plafont tanulmányoztam, és a gondolataim sebesen cikáztak.

Hiretelen megszólalt a telefon, és pedig összerezzenve, anélkül, hogy megnéztem volna, ki hív, felvettem:

- Haló? – szóltam bele.

- Szia Kristen. – hallottam meg azt a hangot, amit már két hete nem hallottam, és nagyon hiányzott.

- Robert? – pislogtam meglepetésemben, még meg is csíptem a karomat, hogy nem álmodok-e.

- Igen. Szeretném... szeretném, ha holnap délután ötkor eljönnél egy párkapcsolati tanácsadóhoz. Lake Street 15.

- Mi? Miért? – értetlenkedtem.

- Majd meglátod. – azzal letette.

Egy darabig értetlenül meredtem a készülékre, aztán halványan elmosolyodtam.

Párkapcsolati tanácsadó.

Ez csak egy dolgot jelenthet: újra akarja kezdeni.

Robert szemszöge

Újra akartam kezdeni Kristennel, mert még mindig, minden ellenére szerettem, de nem egy amolyan filmbeli jelenetet akartam, hogy csókolózva és örömkönnyeket hullatva egymásnak esünk.

Én komolyan akartam mindent tisztázni, és ehhez egy párkapcsolattal foglalkozó pszichológusra volt szükség.

Katy ajánlotta.

Apropó, Katy.

Nagyon aranyosan viselkedett velem, mindent megadott, amire szükségem volt. Menedéket a külvilágtól, vígaszt és támogatást.

Nem is kérhettem volna nála jobb barátot.

Idegesen, a kezemet morzsolva hívtam fel Kristent, s miután letettem rá, elemi erővel tört rám a hiánya.

Eddig is eszméletlenül hiányzott, mérges és szerelmes voltam egyszerre, sértett és sajnálkozó, gyengéd és kemény, de minden ellentétes érzést elsöpört az, amikor meghallottam a hangját.

Rájöttem, hogy semmi sem változott.

De vajon képes leszek-e a múlt fájó eseményeit kitörölni az emlékeim közül és teljesen tisztalappal indítani?

Nem éreztem elég erősnek magam hozzá.

Másnap, a párkapcsolati

tanácsadónál

Kristen szemszöge

Amikor odaértem, Rob már ott volt, és éppen a pszichológussal beszélgetett. Amikor észrevettek, Robert arca kissé megrándult, de a nő mosolyogva invitált be.

- Nos... tisztáztak már mindent? – nézett ránk. Egymás mellé ültetett minket Roberttel.

- Nem egészen. – mondtam.

- Akkor kimegyek, és kérem önöket, hogy addig mindent tiszázzanak. És az egymásnak esés nem ér, se pozitív, se negatív értelemben! – kacsintott mosolyogva, azzal kiment a szobából.

Ketten maradtunk.

Lassan Rob felé fordultam. Akadozva kezdtem beszélni, de egyre jobban belejöttem és már csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, a vallomás, az érzések, minden.

Robert csenben végighallgatott, hol az arcomat fürkészte, hol lesütötte szemeit, hol düh csillant meg bennük.

Amikor végeztem, csak csendben ült.

- Nem mondassz semmit? – kérdeztem.

- Nem. Ez is a terápia része. – azzal, mintegy végszóra, belépett a nő. – Nos, sikerült mindent elmondania, kisasszony? – kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem.

- Talán nem biztos benne? – kérdezte gyanakodva.

- Ami történt, azt el tudtam mondani. Amit érzek, azt nem.

- Nos, ebben biztos vagyok. Robert, ön mit gondol?

Robert szemszöge

- Nos, hiszek neked. – néztem szembe Kristennel, mintegy válaszolva a piszhológusnő kérdésére.

A szemeiben remény csillant.

Több mint három órán keresztül beszélgettünk, arról, hogy mindig csak előre szabad nézni, hátra sosem, mit kell tennünk, különböző kérdéseket tett fel, végül, amikor már látta, hogy kimerültünk, mosolyogva mondta:

- Nos, végeztünk is.

- Mármint mára? – értetlenkedtem.

- Nem. Remélhetőleg örökre.

- Hogyhogy? – kérdezte mostmár Kristen is.

- Mert látom, hogy a szerelmük erősebb, mint a harag és a tétovázás, így nem is kell ide jönniük többet. Amit megbeszéltünk, tartsák be, és persze ha csak segítség kell, szóljanak! – mosolygott.

- És... akkor, most...? – nézett rá bizonytalanul Kristen.

- Most mindketten menjenek oda, ahol eddig laktak. – ezt már előzőleg tisztáztuk, hogy ne legyenek félreértések. Kristen is tudta, hogy én kinél voltam és én is, hogy ő kinek a karjaiba menekült.

- Holnap pedig találkozzanak ott, ahol először pillantották meg egymást. Kezdjenek mindent előröl, mintha soha nem találkoztak volna. – mondta.

Az első találkozásunk pont egy közeli parkban volt. Teljesen romantikus hely, imádtuk mindketten. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

Kristen szemszöge

A parkba ültem, és Robertet vártam, miközben a tegnapi beszélgetés legfontosabb mondatát ismételgettem:

Mindent előröl kezdünk. A múltat magunk mögött hagyjuk.

Robert megjött, és biztos léptekkel a pashoz sietett, majd leült mellém.

- Heló, Rob vagyok, te? – nyújtotta a kezét, én pedig elnevettem magam.

- Talán túl komolyan vetted a „mindent előröl kezdünk” kijelentést. – mondtam neki mosolyogva, mire felnevetett.

- Rendben. – mondta, majd egy perc kínos csend következett.

- Tudom, hogy a múltat le kell zárni, de... – kezdtem, és rá pillantottam, - Szeretnék valamit mondani. Illetve kérdezni.

- Oké, nyugodtan.

- Megbocsátottál?

- Persze. – mosolyodott el, és megcsókolt. Úgy mint először, de egy kicsit mégis máshogy.

És én tudtam, hogy ez egy gyönyörű kezdet.

The end

Írta: Lovelife ♥

Várhatóan nem sokára megtudom ennek a novellámnak a helyezését! :)

Második novellám:

Farkaslány

A lány teste mozdulatlanná merevedett. Mint egy éhes ragadozó, megfeszült testtel gubbasztott a fa tetején és ugrásra készen figyelte zsákmányát. A gyanútlanul legelésző őz hirtelen felkapta a fejét, és idegesen toporgott a lábával.

A lány dühös lett. Az őz az övé, senki másé! Biztos volt benne, hogy az állat nem az ő, hanem valaki más jelenlétét érezte meg – akár ember, akár állat, a lánynak nem volt ínyére a hívatlan betolakodó.

Lépteket hallott.

Egy vadász érkezett, teljesen egyedül. Kezében egy puskát tartott. A fához lapult, igyekezett nem felhívni magára az állat figyelmét.

A másik „vadász” a fa tetején, elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Villámgyorsan leugrott a fáról, és a kezében tartott nagy követ az őz fejéhez vágta teljes erejéből. Az állat megtántorodott az ütéstől, és összerogyott. A lány nem tétovázott, és gyorsan keresztülszúrta a növényevő szívét a kezében tartott karóval.

Az állat rúgott egy utolsót, majd kilehelte lelkét. A lány bereharapott a friss húsba, és jól esően sóhajtott fel.

Az eddig a fa mögött rejtőző férfi hirtelen előlépett, és megragadta a lány csuklóját, de ő egy szökkenéssel kitépte magát a vadász szorításából.

- Mit akarsz? – kérdezte morogva, mint egy zsákmányát védő farkas.

- Te... – kezdte a férfi, nem találva a szavakat. – Te... ki vagy te? Mi vagy te? – kérdezte döbbenten.

- Menj el innen! – vicsorgott a lány válaszul, - A zsákmány az enyém!

- Nyugi, kislány! – nevetett fel erőltetetten a vadász, - Nem veszem el tőled!

- Menj innen! – ismételte meg a lány, de ezúttal nem várta meg a vadász válaszát, hanem rávetette magát a férfira, és leteperte a földre.

- Mit csinálsz? – kérdezte riadtan lihegve a vadász, miközben a lány lassan elővette a karóját.

- Megmondtam, hogy menj innen... – mondta az erdő lánya, miközben gúnyosan mosolygott.

- Engem is ledöfsz, mint a gidát? – kérdezte a férfi, de nem riadalom, inkább kíváncsiság hallattszott ki hangjából.

- Talán... – mondta a lány, azzal lassan a férfi szíve fölé emelte a karót tartó kezét, készen arra, hogy beleszúrja erősen, kegyelem és gondolkodás nélkül.

- Tudod volt egy lány... – kezdte a férfi, mintha csak időt akarna nyerni, - Akivel jártam. Úgy tele volt tetoválva, mint te, – utalt a lány agyonmintázott bőrére, - És ugyanilyen őrült is volt.

- Mi történt vele? – kérdezte a lány, és lassan leeresztette a kezében tartott karót. Feszült figyelemmel leste a vadász szavait.

- Nem tudom. – mondta az, és kihasználva, hogy a elterelte a lány figyelmét, gyorsan felült, és lelökte a csípőjén ülő bájos szörnyeteget.

- Azt hitted, ez működik? – kérdezte gúnyosan a lány, miközben villámgyorsan talpra ugrott és megragadta a férfi fegyverét, mielőtt az akár utánanyúlhatott volna.

- Mi? – kérdezte ártatlanul a vadász.

- Hogy eltereld a figyelmem. De ez nem sikerülhet. Menj innen, éhes vagyok! – és mély, morgó hang tört elő szájából.

- Mi vagy te, vámpír? – nézett rá a férfi növekvő félelemmel.

- Lehetek az is, neked nem számít. – a lány a férfi puskáját szorosan kezében tartva az őzhöz lépett, és a halott állat ütőerébe mélyesztette fogait, majd itta ki vérét. A vadász pár lépés távolságából figyelte a lányt.

Milyen szép! – gondolta. Mint egy bájos ragadozó. Teletetovált teste és farkasprém öltözéke éles ellentétben állt életmódjával.

Talán valami vadember? – kérdezte magától. Kecses, mint egy őz, gyors, mint egy gepárd, és vérszomjas, mint egy farkas. Mély, morgó hangja van és gyanakvó, átható pillantása. Vajon mióta él itt az erőben?

A lány befejezte a táplálkozást, annyi húst evett meg, amennyit csak bírt, majd felmászott a fára, és az egyik ágról figyelte a vadászt.

Mit keres ez még itt? – kérdezte magától.

- Megkaphatom a puskámat? – kérdezte meg a vadász az ágon gubbasztó lánytól, aki megrázta a fejét.

- Akkor...? – kérdezte, de a lány válaszra sem méltatva leugrott az avarba, és futni kezdett, szélsebesen, az erdő sűrűje felé.

A vadász sem volt rest, utánairamodott. Bár nem bírt olyan gyorsan futni, mint a lány, mégis sikerült elkapnia, és szorosan átölelni az inas, kecses, vergődő testet.

A lány kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításából, de a férfi nem engedte. A dulakodás lassan már küzdelemmé fajult, majd a lány, ereje fogytán erőtlenül feladta szabadulási szándékát.

- Mit akarsz tőlem? – mordult rá a férfira.

- A fegyveremet.

- Te kedvtelésből vadászol, én viszont vadászás nélkül éhenhalok.

A férfi lassan lazított szorításán. A lány nem menekült el, hanem szembefordult vele, és mélyen a szemébe nézett. Az ajka vörös volt az őz vérétől, a haja ziláltan hullott az arcába.

- Jól van, neked adom.

- Ne add nekem. Látom a szánalmat a szemedben. Ne azért add ide, mert sajnálsz. Add ide azért, mert elismered, hogy nekem nagyobb szükségem van rá.

- Rendben.

Csak álltak egymással szemben sokáig, szótlanul.

- Miért menekültél el? – törte meg a csendet halk hangon a férfi.

A lány értette, mire gondol. Tudta, hogy nem az érdekli, hogy előle miért futott el, hanem hogy miért él itt az erdőben, akár egy vadállat, távol az emberektől.

- Mert nem szeretett senki. – hajtotta le a fejét.

- Vagy csak egy bizonyos valaki nem szeretett? – kérdezte gyanakodva a vadász.

- És ha igen?! – kapta fel a fejét a lány. Szemében a düh lángja lobbant, és villámokat szórt. Úgy fúrta tekintetét a férfiéba, mint ahogy a farkas mélyeszti bele karmait zsákmányába.

- Engedj el... – sütötte le szemeit a vadász, de a lány tekintete fogvatartotta.

- Menj innen! – szűrte fogai között a lány, megvetően.

- Mit ártottam...?

- Csak menj! – kiáltott rá a lány könnyes szemmel, és elfutott.

A férfi sokáig állt még ott az avaron, hallgatta a lány távolodó lépteinek alig hallható neszét. Térdre rogyott, kezeibe temette arcát.

Már tudta, ki volt ez a farkas-lány.

A lány másnap elindult szokásos vadászterületére. Mivel tegnap elkapta az őzet, mára nem tervezett nagyobb zsákmányt elejteni.

Egy nyúl is megteszi – gondolta.

Ahogy a kedvenc fájához ért, észrevette az avarban alvó férfit. Csöndesen mellélépett, és megnézte az arcát.

A vadász – nyilallt bele a felismerés.

Erősen megrázta a férfit, aki értetlenül nyitotta ki szemeit.

- Mi... ki...? – kérdezte riadtan, de a lány közbevágott:

- Megmondtam, hogy tűnj el, nem?! Itt töltötted az éjszakát?! Nagy szerencséd, hogy nem támadt rád egy vadállat! Minden fegyver nélkül képes voltál itt aludni?! – förmedt rá.

- Ha meghaltam volna, a másvilágról visszajöttem volna téged kísérteni. – mosolygott a szidalmakra a férfi. – Neked köszönhetően nem volt fegyverem.

- A legjobb, ha most elmész innen! Már 3 éve nem beszéltem emberrel, és nem is akartam ezen változtatni! Erre jössz te, és felforgatod az életemet! A múltamat lezártam, és nem akarok rá többet gondolni! Soha nem akarok emberrel érintkezni még egyszer, menj el!! Rossz emlékeim vannak a férfiakról, nem hallod, tűnj el!! – a hangja átváltott kétségbeesett könyörgéssé.

- Sophie. – a férfi lágyan ejtette ki a nevet.

A farkaslány megtántorodott, mint akit arcon ütöttek.

- Honnan tudod...? – kérdezte erőtlenül, és összetörve meredt maga elé.

- Te... tudom, hogy te voltál...

- Greg...? – nézett rá bizonytalanul a lány, mire a férfi bólintott.

- Te...

- Összetörted...

- A szívemet.

A mondtatot egyszerre mondták el, szavaik egymásbafonódtak.

- Már tudom, hova tűnt annak idején a barátnőm... – mondta könnyes szemmel a férfi. – Sophie, gyere velem... mindent jóvá teszek.

- Greg. – rázta meg a fejét sóhajtva Farkaslány. – Nem. Mindent magam mögött hagytam, érted?! Mindent. Elegem volt. Csalódtam a szerelmemben, a családom cserben hagyott, mi értelme lett volna ott maradnom? Itt igaz barátaim az állatok, az erdőben küzdelmes, kemény az élet, ahol nincs idő nyafogni. De ez így jó. Nincs időm emészteni magam.

- Sophie, nem hagyhatlak itt!

- Ha nem tévedsz ide, akkor talán most érdekelne, hol vagyok? – csattant fel indulatosan a lány.

- Persze... – védekezett a férfi, de a lány keserűen felnevetett:

- Ó, nem. Dehogy! Nem is érdekeltelek!! Nem kerestél meg! – vágta a vadász képébe a lány feldúltan a fájdalmas igazságot.

- Sophie, gyere velem, kérlek... – könyörgött a férfi.

- Hagyj békén.

A lány lassan ballagva indult el, az avar zörgött lábai alatt. A férfi nem követte.

Másnap a farkaslány ismét ahhoz a fához ment, ahol vadászni szokott. A fán egy levél lógott.

Sophie!

Soha nem fogom feladni. Végül a karjaimba fogsz menekülni, és én jóvátehetem hibámat. Kérlek, adj még egy esélyt nekem.

Szeretlek:

Greg

A lánynak könnyek szöktek a szemébe, és szomorúan megrázta a fejét.

- Nem, Greg. – mormolta maga elé, - Egyszer fel fogod adni. Hiszen mindig feladtad. – azzal a levelet összetépte, és leült a földre.

Sokáig ült ott, mozdulatlanul, mereven.

Hangtalanul folytak könnyei.

Végül felállt.

Lassan az erdő sűrűje felé vette az irányt – de immár örökre. Tudta, hogy ide sosem fog visszatérni.

Greg pedig nem fog utánajönni.

Futni kezdett, amíg csak bele nem veszett a sötétségbe.

Írta: Lovelife ♥