35. Bejegyzés

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm Pupp., Rochelle és KicsiBoo feliratkozását és a kommenteket!!! Nem is tudom, mit mondjak... nagyon jól esik, valahányszor írtok nekem és feliratkoztok!!! <3 :)
Írtak egy kritikát a blogomról, ha érdekel valakit, itt elérheti, nagyon érdekel a ti véleményetek is a kritikával kapcsolatban. 
Nagyon kellemes húsvétot mindenkinek!!! 

Puszi:

Lovelife

Ahogy ültem a repülőn, a könnyeim fátylán keresztül szemléltem a felhőket, miközben a gondolataim sebesen pörögtek a fejemben.
Minden eszembe jutott, ami Chris-sel volt kapcsolatos.
Amikor először megláttam. Amikor táncoltunk. Amikor megcsókoltam, bár még azt sem tudtam, ki ő. Majd hirtelen már ott tartunk, hogy vele éjszakáztam és... összeköltözünk.
Láttam magam előtt ahogy letérdelt elém és megkérte a kezem, majd az oltár elé vezetett.
De azt is láttam, sőt, éreztem, milyen kétségek és rossz gondolatok gyötörtek vele kapcsolatban. És igazam lett. 
Erősen behunytam a szemem, de a könnyeim csukott pilláimon keresztül is megállíthatatlanul folytak.
Egyszer valaki azt mondta, a fájdalmat nem lehet magunkba fojtani. Ki kell engedni, ki kell sírni, ami a lelkünket nyomja.
Azt hiszem ennyit sosem sírtam. Sőt, egyáltalán nem emlékeztem, mikor sírtam utoljára.
Hogy mit sirattam? Azt, hogy Chris becsapott. Azt, hogy a legnagyobb félelmemet testesítette meg. Azt, hogy olyan dologgal foglalkozott, ami millió fiatalnak döntötte romlásba az életét.
Azt, hogy mindennek ellenére még mindig szerettem őt. De ezt sürgősen ki kellett vernem a fejemből.
Egy évnek tűnő utazás után a gép leszállt.
Sorba álltam a csomagjaimért, miközben több utas gyanakodva méregetett, de volt, aki kedvesen vagy aggodalmasan érdeklődött, hogy tud-e segíteni.
Egy-egy halvány mosollyal elutasítottam minden segítség nyújtást, majd a csomagjaimmal körülvéve taxiért intettem.
A rengeteg utas miatt nem volt sok szabad taxi, de egy kis várakozás után mégis elém kanyarodott egy, én pedig hálásan bedobtam a csomagjaimat, majd beültem, és bediktáltam az otthonom címét.
A taxis csendben vezetett, én pedig kisírt szemekkel bámultam ki az ablakon.
Az ismerős táj szinte fájdalmasan régen látottnak tűnt. Mintha már évekkel ezelőtt elhagytam volna Amherst-et.
Bekanyarodtunk a házunk elé. Biccentve megköszöntem és kifizettem a fuvart, majd a csomagjaimat kiszedve, nagy sóhajjal lenyomtam a csengőt.
Pár perc múlva nyílt a bejárati ajtó, és apa dugta ki a fejét.
Kíváncsian kinézett, majd amikor meglátott, gyorsan a kapuhoz sietett és kinyitotta.
- Isa! - mosolygott, és megölelgetett. Majd kissé eltolt magától és aggodalmasan szemlélt.
- Miért sírtál? És miért nem vetted fel a telefont? És miért nem mondtad, hogy mikor érkeztek? És hol van Christian? - záporoztak a kérdései.
- Apa... menjünk be. - kértem, a hangom nem volt több erőtlen suttogásnál. Bólintott, majd a bőröndjeimet cipelve bement a házba.
- Kicsim, hát hazajöttél! - szaladt le anyu a lépcsőn, és a karjaiba zárt. - Kincsem, nem is tudod, mennyire hiányoztál nekünk! - megpuszilt, majd elengedett. - Mi a baj? - az arca egy szempillantás alatt elkomorult, ahogy meglátta kisírt szemeimet.
- Mindent elmondok. - sóhajtottam, majd a nappali felé vettem az irányt. Mindig itt szoktuk megbeszélni a dolgainkat, és én semminek sem örültem jobban, hogy ismét itthon lehetek.
Anyu és apu helyet foglaltak a kanapén, én pedig velük szembe, egy fotelbe helyezkedtem el.
- Chris egy drogdíler. - vágtam bele mondandóm közepébe. A szüleim megütközve meredtek rám, és magyarázatot követeltek.
Elmondtam mindent, amit tudtam, ami történt velem.
Hogyan nyomoztam utána. Miként vett el feleségül. Mikor jöttek Lilyék. És végül mikor jöttem rá mindenre.
- És szakított velem. - nagy, szaggatott lélegzetet vettem, és újra kicsordultak a könnyeim.
A seb olyan friss volt, hogy nehezemre esett újra beszélni róla. És amikor megtettem, nem tudtam leplezni a fájdalmamat.
- Mondtam, hogy nem engedhetjük el! - csattant fel apu, a szemeiben düh lobbant. Vádlóan anyura támadt: - Miért, mondd miért engedted el egy fiúval, akit mi még csak nem is ismertünk? - a hangulat feszült volt. Anyu, ahelyett, hogy magát védte volna, csak csendben megszólalt:
- Én... tudom, milyen fiatalnak lenni.
- Fiatalon őrült nagy baromságokba belemenni? Még jó, hogy nem lett semmi rossz kimenetele! - a tekintete most rám tévedt. Szinte sütött belőle a düh, én pedig megszégyenülten lesütöttem a szemem.
- George, te is tudod, hogy... - kezdte anya, és finoman végigsimított apa karján, aki azonban durván ellökte magától.
- Rendben, akkor mondd el neki. Add alá a lovat! - dühösen felpattant és kiviharzott a szobából.
- Anya! Miről van szó? - kérdeztem óvatosan.
- Van valami, amiről nem tudsz... én... fiatalon... beleugrottam egy kapcsolatba. Őrült voltam. De meg lett az eredménye... teherbe estem. - suttogta.
- Ó... - leheltem, - Biztosan szörnyű lehetett megölni... hiszen... - hebegtem, ő azonban megrázta a fejét.
- Nem mentem abortuszra. Sosem bocsátottam volna meg magamnak. És a szüleim is ragaszkodtak hozzá, hogy megtartsam a gyereket, azt mondták, ha hülye voltam, viseljem a következményeit is... azt persze mondanom sem kell, hogy a srác rögvest lelépett.
Hosszú csend következett.
Anya csak nézett bele az ürességbe, én pedig őt fixíroztam. Végül én törtem meg a csendet:
- És... hol van most a... féltestvérem? - kérdeztem csendesen.
- Felneveltem. Most 26 éves. De amikor 8 éves lett, az apja elvette. Megnyerte a pert, és még láthatást sem engedélyezett. - egy kövér könnycsepp pottyant a szőnyegre. Két lépéssel mellette termettem, és szorosan hozzábújtam:
- Jajj, anya! Úgy sajnálom... - néztem rá szomorúan.
- Én is. - szipogott. - Hetente írtam neki, de sosem válaszolt. Az apja valószínűleg a leveleket sem adta oda neki.
- De... miért kellett annyira neki? Miért... hiszen amikor terhes lettél, nem érdekelte! - háborodtam fel.
- Nem tudom, Isa. Fogalmam sincs.
- Szóval... azóta sosem hallottál róla? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- De. Amíg távol voltál, írt nekem. És... azt mondta, találkozni szeretne velem. - nagy, mély lélegzetet vett, és rám nézett.
- De hiszen ez nagyszerű! Nagyon szeretném már látni! - mosolyogtam. - Világ életemben szenvedtem az egykeségtől, végre van egy tesóm! - nevettem boldogan, és láttam anyán, hogy ő is velem együtt örül.
- Köszönöm. - suttogta, és megölelt.
- Mit?
- Hogy ilyen jól fogadod.
- Ez nem is kérdés. - mondtam, majd ismét elkomorultam. - És... mi van apával? Miért... miért lett annyira dühös? Hiszen tudott róla, nem?
- De, tudott. Csak egyszerűen felhúzta ez az egész, hogy te elmentél... nagyon féltett, és végig engem okolt.
- Ezért engedtél el? - néztem a szemébe.
- Én is voltam fiatal. Soha semmilyen kihágásod nem volt, soha, Isa, és úgy gondoltam, nem tagadom meg tőled. Bíztam benned, és az ízlésedben. - itt egy kicsit szemrehányóan nézett rám, én pedig erőtlenül védekeztem:
- Nem tudhattam...
- Tudom. - sóhajtott. - Pont ezért szűrd le belőle a tanulságot, hogy alaposabb ismeretség nélkül soha nem hozol komoly döntést senkivel kapcsolatban. Rendben?
- Igen. - motyogtam.
- És... mikor fog pontosan jönni a tesóm? - tereltem a témát.
- Holnap.
- Ó... hát, akkor lefekszem, mert nem hiszem hogy egy zombival akar holnap találkozni! - felálltam, az ajtóból azonban még visszafordultam: - Tud rólam?
- Tud. Annyit, hogy vagy.
- És? - nyeltem egyet.
- Várja, hogy találkozzatok. - mosolygott anya megnyugtatóan.
Bólintottam, majd a szobámba siettem.

Miután lezuhanyoztam, boldogan bújtam a végre a saját ágyamba. Bár csak két hét távollétről volt szó, én nagyon hosszúnak éltem meg az időt, amíg Las Vegas-ban voltam.
Ahogy a takaró alá fészkeltem magam, és lehunytam a szemem, hirtelen egy gumilabda pattant neki az ablakomnak hangos csattanással, mire érdeklődve kikászálódtam a melegből és kinéztem az utcára.
Richie.
Ott állt, kezében azzal a nevetséges labdával (na nem mintha annak jobban örültem volna, ha kővel dobja meg az ablakom) és reménykedő kutyakölyök-tekintettel nézett rám.
Halványan elmosolyodott, ahogy meglátott, én pedig kinyitottam az ablakot, és kihajoltam. Csendben figyeltem őt, a szeme alatt lévő nagy karikák fáradtságról, kissé megtört tartása pedig fájdalomról árulkodott.
Nem szólaltam meg; vártam, hogy ő mondjon valamit. Én már mindent elmondtam: világosan elutasítottam és egyszerűen képtelen volt elfogadni.
- Isa? Tényleg te vagy az, nem csak a szellemed? Azt hittem, örökre elvesztél. - jegyezte meg cinikusan.
- Ha sértegetni jöttél, elmehetsz. - közöltem vele nyersen.
- Nem, nem azért jöttem. Csak megtudni, mi folyik itt. - karba tett kézzel állt, és engem szemlélt.
- Nézd, Richie, nem tartozom neked magyarázattal. Sajnálom. Tényleg egy genyó voltam, de te egy fanatikus vagy. Hagyj békén. Nem volt elég egyértelmű, hogy elutasítottalak?
- Isa. - a hangja könyörgővé vált, esdekelve nézett fel rám. - Szeretlek.
- Richie, egyszer már eljátszottam, hogy én is téged, mert akkor sem voltál hajlandó elfogadni a "nem"-et. De most már nem leszek ilyen gyenge. Nem szeretlek, sosem szerettelek úgy, mint fiút. Jó barátomnak tartottalak, de te tettél róla, hogy ennek is vége legyen. - szavaim kíméletlenül csengtek; Richie elevenére tapintottam.
Szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy összerándult szavaim hallatán.
- Isa, kérlek... - könyörgött. Nem tudtam tovább durva maradni; elöntött a szánalom, és megenyhült arckifejezéssel néztem rá:
- Jajj, Richie... - mielőtt azonban, nyálas filmekhez hasonlóan elbőgtem volna magamat, hirtelen rendeztem vonásaimat, és ismét keményen néztem rá. Nem tudott meghatni. Talán a filmekben igazából, mélyen szerettem volna, de nem a valóságban. Nem voltam egy olyan lány, aki játszik egy fiú érzelmeivel: nem utasítottam volna el, hogy teszteljem az érzelmeit, ha valóban éreztem volna valamit iránta. De mivel semmit sem éreztem, világosan ki is mondtam.
- Isa, könyörgöm, jóvá teszem...
- Richie, ne légy szánalmas! Ne alázkodj meg előttem, ne tegyél semmit, hát nem érted? Ha nem szeretlek, nem is foglak, és tudod miért vagyok ilyen nyers? Mert eleinte még én éreztem magam rosszul miatta, hogy szakítottam veled, és így is volt, de te egyszerűen nem voltál képes elfogadni a döntésemet. Sőt, egyre inkább vissza akartál szerezni. Tudod mit érsz el ezzel a nyomulással? Azt, hogy viszolygok tőled. - köptem a szavakat a szemébe.
Elegem volt belőle, és szégyelltem is magam, hogy ilyen durvának kell lennem, de úgy éreztem, máshogy egyszerűen nem fogja megérteni.
Richie egy darabig némán állt és maga elé bámult. Végül szó nélkül megfordult, és elment.
Becsuktam az ablakot; csak akkor vettem észre, mennyire fázom. Megborzongva visszafeküdtem az ágyamba, és magamra húztam a takarót.
Szorító érzés fojtogatta a mellkasomat: nem a sírás, hanem a bűntudat béklyója. Akármennyire is tudtam, hogy ez volt az egyetlen mód, mégis nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy teljesen ki kellett fordulnom magamból egy fiú kedvéért.
Pontosabban, kettő kedvéért.
Lassan úgy éreztem, teljesen elvész a személyiségem a sok alkalmazkodás közepette. Mindenkinek meg akartam felelni. A kezem önkéntelenül ökölbe szorult: elegem volt. Nem, nem fogok többé úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek - döntöttem el, majd elégedettebben, mint éreztem magam, elaludtam.

Másnap reggel izgatottan ébredtem, bár eleinte nem értettem, miért is vagyok bezsongva.
Aztán eszembe jutott az eddig ismeretlen bátyám felbukkanása, és hogy ma végre megismerhetem - ó, Istenem, vajon fog nekem örülni? Vajon teher leszek neki?
A gyomrom apróra zsugorodott, az izgalomtól egy falat sem ment le a torkomon.
- Mikor jön már? - anya is ideges volt, sőt, tudtam, hogy a szíve mélyén egy kicsit apa is frusztrált, bár nem mutatta. A szüleim igyekeztek normálisan, teljesen hétköznapian viselkedni, és többször egymás után megkértek, hogy üljek le, mert jojózik a szemük a folyamatos fel-alá járkálásomtól.
- Biztosan hamarosan, kicsim.
- De már öt perce késik! - fakadtam ki. Az izgalomtól teljesen türelmetlenné váltam.
- Öt perc! Hiszen az nem a világ. Emlékszem, múltkor... - de sosem tudtam meg, mire emlékezett apa, mert megszólalt a csengő, én pedig rakétaként rohantam az ajtóhoz.
A kilincs előtt azonban megtorpantam. Anya észrevette a tétovázásomat, és félretolt az útból.
- Lehet, hogy szerencsésebb, ha engem lát először. - mosolygott, én pedig megadóan bólintottam.
Anya ajtót nyitott, és kisietett a kertbe, majd kinyitotta a kaput.
- Hunter, fiam... - anya a bátyám nyakába borult, én azonban teljesen ledermedve álltam ott. Hunter. Ezt a nevet hallottam már.
De gyorsan megnyugtattam magam: hiszem nem csak Chris barátját hívhatják Hunternek! Kiléptem az ajtó takarása mögül, és ránéztem a bátyámra...
És a gyanúm beigazolódott.
Hunter állt ott, teljes életnagyságban, a flörtölős, Chris-barátja-drogdíler-Hunter, én pedig szólni sem tudtam a megdöbbenéstől.
- Isa? - Hunter felnézett, és meglátott. - Hogy kerülsz te ide? Anya, ő kicsoda? Csak nem...? - kérdezte teljes zavarban.
- De. Én... a húgod vagyok. - olyan vékony volt a hangom, hogy én is meglepődtem. Hunter a bátyám!! Az elveszett, hőn áhított testvér megkerül, és én mindent tudok róla. Minden sötét titkát. Ha Chrissel beszélt, valószínűleg tudja, hogy mindent tudok a sötét ügyeikről.
A barna hajú, izmos, hihetetlenül sármos fiú lefejtette anya - és immár az ő anyja - ölelő karjait magáról, és hozzám lépkedett.
- Isa! Talán illene üdvözölnöd a bátyádat! - nézett rám anya megrovó pillantással. - Várjunk csak! - kiáltott fel némi fáziskéséssel, és megkérdezte: - Ti ismeritek egymást? - nézett ránk gyanakvó tekintettel.
- Ami azt illeti... - kezdtem, Hunter azonban kacsintott, én pedig hebegve folytattam: - Illetve nem... csak...
- Ó, hiszen rengeteg időtök lesz megismerni egymást! - mosolygott anya, majd várakozás teljesen rám pillantott:
- Isabella, süket vagy, drágám? Se bú, se bá szeretett bátyádnak?
- Isa csak meg van illetődve, anya. - sietett a segítségemre Hunter, én pedig hálás mosolyt küldtem felé. Anya. Milyen furcsa ezt az én anyukámra hallani más szájából, holott neki ugyanannyi joga van ezt mondani, sőt.
- Én... nem... - védekeztem, majd közelebb léptem Hunter-hez, és megöleltem. Magához szorított, én pedig a fülébe súgtam: - Tudod, hogy... hogy mi történt? - nyeltem egyet.
- Tudom.
- És, haragszol? Úgy értem, ki akarsz nyírni?
- Mi van? - kérdezte döbbenten. - Miért akarnálak??
- Csak mert... tudod. Tudom.
- Gyerekek, társaságban nem illik sugdolózni! - nevetett fel anya, de a szemében láttam, mennyire borzasztóan örül annak, hogy Hunterrel elsőre megtaláltuk a közös hangot.
- Á, tényleg. - mosolygott a bátyám, majd belépett a házba. - Jó napot, Mr. Rolight! - fogott kezet apával.
- Ugyan, szólíts csak George-nak! - nevetett apa, és szívélyesen szorongatta Hunter jobbját.
Anya elragadtatott pillantással szemlélte, hogy mennyire jól "beilleszkedett" a fia már az első pillanatban.
Ahogy az idilli családi képet nézte, én elkomorult arccal meredtem magam elé.
Azzal, hogy kiderült, Hunter a bátyám, nem egy gond szakadt a nyakamba: először is: nem tudtam, mennyire bízhatok benne. Attól függetlenül, hogy a bátyám, nem tudtam, hogy vajon nem a Chris-barátja-és-szövetségese énje domináns-e benne.
Nem tudtam, hogy vajon nem fog-e Chrisnek segíteni, hogy utolérjen, bár egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy vajon mit is akarhat.
Harmadszor, és ez volt a legrosszabb, legijesztőbb: Hunter drogdíler. Ezzel óriási veszélynek van kitéve, ráadásul olyan ember, akiket mindig is megvetettem és akiktől viszolyogtam.
De ő a bátyám.
Ha viszont elfogadom, akkor a Chris-sel való szakításom érhetetlen lesz - igaz, vele nem csak az játszott közre.
Meg akartam menteni a bátyámat. Bár csak tegnap óta tudtam a létezéséről, de máris aggódtam miatta. A szüleim nem tudhatnak erről. - határoztam el.

Miután közösen megebédeltünk és beszélgettünk, mosolyogva megkérdeztem:
- Ugye nem bánjátok, ha "elrabolom" a bátyámat egy kicsit? Hogy beszélgethessünk.
- Hát persze, hogy nem gond! - mosolygott anya. Egészen kivirult: fia "visszatérése" és a családba való beilleszkedése minden bizonnyal minden álmát felülmúlta.
Hunter követett, én pedig a szobámba vezettem.
Amikor beléptem az ajtón, csodálkozva nézett körül: - Nahát! Azt hittem, minden rózsaszín lesz! - nevetett.
- Nem öt éves vagy, hahó! - mosolyogtam.
- Tudod, húgi. - mosolygott kedvesen.
Leültem az ágyamra, és hellyel kínáltam a szemben lévő fotelban.
- Hunter, elmondok mindent. Segítened kell és hozzám hasonlóan szeretném, ha a bizalmadba fogadnál. - komolyan bólintott. - Chris hazaküldött. Mindig titkolta a foglalkozását, én pedig kutattam utána, de ő egyszer csak, váratlanul, pont a tökéletes esküvőnk után hazaküldött, bár nem szakítási szándékkal, mégis arról volt szó, hogy örökre együtt fogunk ott élni. A szüleimnek egy nyaralási mesét adtam be, de én kész lettem volna vele megszökni, vagyis sohasem hazajönni, ő azonban kidobott.
Megtaláltam a drogokat. Mindent tudok. Tudom, hogy te is a banda tagja vagy. Hunter, mit akar velem Chris csinálni? Tényleg nem szeret? Mi... mi történt? - pislogva próbáltam megakadályozni hogy könnyeim a felszínre törjenek.
Hunter hosszú hallgatásba merült, majd halkan, de határozottan megszólalt, a szemembe nézve:
- A kérdéseidre a válaszokat csak egy módon deríthetjük ki...

34. Bejegyzés

Drága Olvasóim!
Mit is mondjak? Hogy sajnálom? Igen, nagyon sajnálom. És szégyellem magam, de nem tudok mit tenni; és ezúttal sajnos nem CSAK időhiányban szenvedek.
Egyszerűen nincs ihletem, és már fogalmam sincs, mit írjak, pedig a befejezés már megvan fejben, de addig még van 3-4 rész, és fogalmam sincs, hogy azokba mit írjak.
Szóval lehet, hogy NEM 40, HANEM VALAMIVEL KEVESEBB bejegyzés lesz, de ne érezzétek megrövidítve magatokat: amit akarok, és ami "kell" bele, benne lesz, ne féljetek.
És sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam ezt az egészet.
Nagyon szeretem ezt a blogot, és mégis: már időm sincs rá, és sajnos már sokszor kedvem se, ezt nézzétek el nekem.

Ha befejezem a blogot, minden erőmmel a másikat fogom írni, ezt azoknak üzenem akik szeretik az írásaimat.

Ja, és nem bánkódnék ha egy kicsivel több kommentet kapnék... oké, oké, befejeztem.

Köszönöm #Pic=], hogy feliratkoztál! <3

Puszi:

Lovelife

Ui.: Most, kivételesen tettem be zenét. Kattintsatok a képre, és kérlek hallgassátok meg. Nagyon passzol a fejezethez, és a mondanivalója és nagyon szép. Egy filmből van, azt is ajánlom mindenkinek. (Dangerous minds).

A házasságunkat követő napok gyönyörűek voltak.

Chris szerelmesen és odaadóan volt mellettem minden percben. Rengeteg programot csináltunk: Lilyékkel is, de édes kettesben is.

Végre volt időnk: Chris sosem ment el otthonról nélkülem. Mentünk moziba, sétálni, puccos étterembe vagy csak egy sarki hot-dog-oshoz, ha úgy adódott. Megmutatta a különböző, elképesztő és egyben csillagászati árú szállodákat, a jobb szórakozóhelyeket, a város minden zeg-zugát. 

Egyik nap szerelmesen andalogtunk egy sétányon, kart karba öltve, amikor Chris megszólalt:

- Isa. - a nevem hallatán hirtelen hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

Úgy éreztem, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy most, végre, amikor már házasok vagyunk, elmond mindent.

A boldog, szerelmes napok kitöltötték ugyan az életemet, de nem teljesen; néha, egy-egy csendes percben újra kétségek leptek el, olyan intenzíven, hogy szinte fuldoklottam.

Chris nyugodtan sétált tovább, és pedig kissé esetlen, robotos mozgással követtem.

- Tudod, olyan furcsa, hogy csak fél éve ismerjük egymást, és már a feleségem vagy. - folytatta gondtalanul.

- Nekem nem furcsa. - szóltam közbe kissé gyanakodva. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni, de nem tetszett a hangvétele.

- Tudod, holnap lejár a két hét... és én szeretném, ha visszamennél a szüleidhez. - lefagytam. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a sétány közepén, és teljesen értetlenül meredtem a velem szemben álló férfira.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza, mintha legalábbis a hallásommal lenne baj.

- Igen, drágám, jól hallod. Nem akarom magamra haragítani kedves apósomat és anyósomat. Tudom, hogy nem erről volt szó, de... a te biztonságod érdekében, menj haza.

- És... mi lesz később? - pislogtam teljesen ledöbbenve.

- Néha meglátogatlak.

- Tessék? - a hangom nem volt erősebb egércincogásnál. - Mit... mit mondtál?

- Drágám, egy hónap múlva 18 vagy. Még csak nem is nagykorú. Nem szakíthatlak el a szüleidtől...

- Chris. - a sírás fojtogatott, a torkomban gombóc volt, a könnyektől pedig egyre homályosabban láttam.

- Te... hogy voltál képes erre? - sikítottam volna, de nem ment. A hangom nem volt több erőtlen suttogásnál. Ordítani volt kedvem, kiadni magamból minden dühömet... Ehelyett csak sarkon fordultam, és határozott léptekkel megindultam a lakásunkba. A lakásába. Amely többé már nem az én otthonom, hiszen pont az előbb küldött haza a szüleimhez, ahogyan egy taknyos gyereket szokás!

Nem akartam sírni, de a könnyek egyre szaporábban hullottak szemeimből, és már nem tudtam őket visszafogni.

Futottam, Chris pedig a nyomomban loholt.

- Isa, Isa drágám, várj... - kiáltozta egyre, mire hirtelen lefékeztem, ő pedig majd' belém jött hátulról. 

- Na, látod, édesem, nem kell drámázni. Beszéljük meg ezt a dolgot, mint két felnőtt... - amit azonban kapott erre a mondatra, arra garantáltan nem volt felkészülve. Hátrafordultam, hogy szembe kerülhessek vele, és azzal a lendülettel csattant a tenyerem az arcán.

Kikerekedett, döbbent szemekkel nézett rám, és halkan megszólalt:

- Szerelmem...

- Ne merj így hívni. - suttogtam fenyegetően. - Idefigyelj. Itt maradsz... adsz nekem egy órát. Nem kérek többet. Összepakolok, és soha többé nem látsz... - az utolsó szavakat nehéz volt sírás nélkül kimondanom, de sikerült.

Chris kidobott. Effektíve kidobott a közös otthonunkból, holott közös jövőt tervezett, most hazaküld a szüleimhez. Miután a felesége lettem.

Teljesen össze voltam zavarodva. Chris még mindig döbbent tekintettel meredt rám, ahogy távolodtam tőle, de én csak egyetlenegyszer néztem hátra.

Nem jön utánam - állapítottam meg, és nem voltam elégedett. Nem éreztem elégtételt, nem voltam boldog. Rájöttem, hogy most arra vágyom, hogy utánam szaladjon és megmagyarázzon mindent, mint egy nyálas romantikus filmben.

Az életem vele eddig egy nyálas romantikus film volt. Most vissza a valóságba.

Rohantam ahogy tudtam. A könnyeimtől alig láttam, de valahogy ki tudtam nyitni az ajtót. Felbotorkáltam a lépcsőn, majd beestem az ajtón a lakásba.

És idáig bírtam.

Olyan erővel tört ki belőlem a zokogás, hogy összerogytam a földön. 

Chris szakított velem. Bár nem mondta ki, de ez egyértelműen az volt. Csak diplomatikusan akarta megfogalmazni.

Magamra zártam az ajtót, bár tudtam, hogy Chris-t ez nem akadályozza meg a bejutásban. Gondoltam egyet, és a zárban hagytam a kulcsot: így már nem fogja tudni kinyitni.

A bőröndjeimhez rohantam, és mindent beledobáltam, ami csak az enyém volt. Mindent átnéztem, minden szobát ellenőriztem, hogy biztosan ne maradjon ott semmilyen holmim, amikor hirtelen megakadt a szemem egy ajtón. 

Egy ajtón, amit eddig soha nem vettem észre. Ami eddig elkerülte a figyelmemet, pedig olyan nyilvánvaló helyen volt: a nappaliban. És én még csak soha egy pillantást sem vetettem rá.

Lenyomtam a kilincset; az ajtó nem engedett. Erőszakosabban kezdtem ráncigálni, de nem ment. 

Biztosan van valamilyen kulcs... - agyaltam, és kétségbeesetten kezdtem feltúrni minden létező helyet egy kulcs után.

Hirtelen megakadt a szemem Chris éjjeliszekrényén.

Kirántottam a fiókot: pár jelentéktelen újság kevert benne: kiszórtam őket. Hirtelen megláttam egy kis, vörös bársonyzacskót.

Szinte eltéptem, olyan hevességgel bontottam ki, és igen: örömmámort éreztem, ahogy megpillantottam egy ezüst kulcsot benne.

Az ajtóhoz rohantam, és a kulcsot a zárba helyeztem, majd elfordítottam: úgy éreztem magam, mint egy akciófilmben, de nem zavart. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a kulcs elfordul a zárban, és... az ajtó kitárult.

Benyitottam.

A helyiség kicsi volt, és látszatra jellegtelen, de tudtam, hogy csakis fontos dolgok lehetnek itt, ha Chris kulccsal zárta be.

Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy a kulcsot a lakásban hagyta? Nem értettem. És ekkor hirtelen lelkiismeret-furdalásom lett: lehet, hogy ennyire bízott bennem, hogy nem fogok kutakodni az ő dolgai között, én pedig most visszaélek a bizalmával?

Csupán egy pillanatra inogtam meg: onnantól kezdve nem érdekelt, mit teszek. Megbíztam benne, odadobtam volna az eddigi életemet, hogy vele költözhessek egy idegen helyre, távol mindentől, amit ismertem. És megtettem. Ő pedig egyszerűen szakított velem.

Nem éreztem magam egy pillanatig sem rosszul amiatt, amit tettem.

A szobában sötétség uralkodott, és a nappaliból beszűrődő fény ellenére is beletellett egy kis időbe, míg tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót.

És ledermedtem. 

Nem, nem volt semmilyen sárkány vagy elrejtett őrült feleség a szobában. Csak töméntelen mennyiségű... drog.

Nem áltattam magam tovább: a falak mentén hegyekben tornyosult a kábítószer. a dobozokra rá is volt írva: marihuána, LSD, morfium, heroin, kokain, és még egy csomó másféle drog.

Csak álltam ott, a mai napon már sokadjára, teljesen ledöbbenve.

Hiszen Flower is figyelmeztetett. Jack is megmondta. És én mégis meg vagyok lepve?

Legszívesebben azonnal hívtam volna a rendőrséget. Nem érdekel, hogy Chris hogyan teszi magát tönkre, de hány fiatallal kereskedhet? 

De hirtelen eszembe jutott: és mi van, ha engem is belekevernek? Ha anyuék megtudják...? Nem, nem kockáztathattam. Tudom, hogy nem ez volt a helyes viselkedés, és gyáva voltam, de egyszerűen nem hívtam a rendőröket.

Egész életemben mindig féltem a drog-dílerektől. Főleg, hogy valamit beadagolnak majd nekem, és én függővé válok.

És tessék. Életem első és nagy szerelme a legnagyobb félelmemet testesíti meg. 

Nem vacakoltam azzal, hogy eltüntessem magam után a nyomokat: ha Chris bármit mer velem emiatt csinálni, hát a rendőrség nem fog kimaradni a dologból, ezt garantálom.

A villanyt lekapcsoltam ugyan, de az ajtót tárva-nyitva hagytam, a kulcsot pedig a zárban.

Mindent összepakoltam: már csak menekülni, menekülni akartam ettől a helytől, amíg nem késő. Megfogtam a cuccaimat, és nem törődve azzal, hogy majd' megszakadok, elkezdtem cipekedni. Végre leértem a lépcsőházból. Taxiért kiáltottam. 

Egy meg is állt előttem, én pedig őrült sebességgel kezdtem el pakolni a holmijaimat a csomagtartóba.

Ekkor hirtelen megláttam egy eszeveszetten rohanó alakot: már messziről megismertem, és csak még jobban elöntött a rémület.

Kétségbeesetten rákiáltottam a sofőrre, hogy segítsen, ő pedig furcsán méregetve engem, de elkezdte bepakolni a dolgaimat.

Már mindennel készen voltam: éppen a kocsiba készültem bepattanni, amikor az illető odaért mellém:

- Drágám, sajnálom, beszéljük meg... - hadarta. De tudtam, hogyha tudná, amit én tudok, már nem lenne ilyen kedves.

Vagy lehet, hogy pont ezért akar velem beszélni, hogy tartsam a számat?

Gyorsan a kezébe nyomtam a lakáskulcsot: - Tessék, Chris. - azzal szó nélkül bevágódtam a taxiba, és rögtön kiadtam az utasítást a sofőrnek:

- A reptérre! - kiáltottam, a motor pedig felbőgött, a kocsi elindult.

Chris hosszasan nézett utánam. 

Arcáról nem tudtam semmiféle érzelmet leolvasni. Gyorsan előre szegeztem a tekintetem, mert nem akartam elárulni semmit.

Reszkettem, hogy nehogy megállítsanak gyorshajtásért minket, de egyre csak biztattam a sofőrt, hogy hajtson gyorsabban.

Gyakorlatilag csak 20 perc volt, amíg kiértünk a repülőtérre: nekem azonban keservesen hosszú éveknek tűnt. Minden piros lámpánál idegesen toporogtam, és folyton csak hátra lestem, hátha Chris üldözőbe vett, de szerencsémre nem fedeztem fel a kocsiját.

A sofőr egyre nyugtalanabb lett, nem tudta, mit gondoljon rólam, egyre gyakrabban nézegetett rám hátra. 

- Elnézést, de miért sietünk ennyire? - kérdezte ingerülten, amikor már vagy tizedjére szóltam rá idegbetegen, hogy "hajtson!". 

- A... múltam elől menekülök. - mondtam ki hirtelen felindulásból. Szegény pasi teljesen értetlenül nézett rám, szerintem azt hitte, hogy be vagyok szívva.

Engem azonban pillanatnyilag semmi más nem érdekelt. 

- Elnézést, nem tudja, mikor indul a következő repülőjárat? - kérdezte hadarva.

- Azt hiszem, egy óra múlva. - mondta, és bizonytalanul a karórájára pillantott.

Kissé megnyugodva dőltem hátra, és kifújtam a bent tartott levegőt. Talán még arra is lesz nyugodtan időm, hogy hányjak. - gondoltam, mert a reggelire elfogyasztott müzlim a stressztől és a váratlan izgalmaktól kikívánkozott.

Végre megérkeztünk a reptérre.

Csak a sofőr könnyebbült meg jobban, mint én, amikor végre kifizettem a fuvart és kiszedtem a bőröndjeimet. A kocsi kereke csak úgy csikorgott, ahogyan kétségbeesetten elhajtott, minél messzebbre tőlem.

A recepcióhoz futottam: gyorsan lediktáltam, hogy szeretnék egy jegyet a legközelebbi járatra, amely haza, a tényleges otthonomba vitt.

Szerencsére még volt hely, így megvettem a jegyet a maradék pénzemből (bár nagyon drága volt, de épphogy tellett még rá) és leültem a várakozóba.

Már csak 20 perc... már csak 19 és fél... az idő csigalassúsággal telt. Ha Chris észreveszi, hogy mi van, akkor utánam fog jönni és...

Rémület töltött el. Félni kezdtem tőle, tőle, akiben mindig megbíztam, akit feltétel nélkül szerettem és aki a világ végére is követtem volna.

Ahogy ott ültem, eszembe jutott, hogy Lily-ék semmit sem tudnak az egészről, így gyorsan felhívtam őket. Nem Lily-t, hanem John-t: tudtam, hogy ő nem fog magyarázatot követelni, hanem tudomásul veszi és betartja azt, amit mondani és kérni fogok.

A harmadik csengésre felvette, és vidáman szólt bele:

- Helló, Isa! Mára mi a programunk? - kérdezte derűsen.

- John, figyelj rám! - kezdtem zihálva. Éreztem, ahogy a vonal végén elkomorul. - Húsz perc múlva indul a gépem haza. Chris kidobott, de nem ezért menekülök. Kiderült valami szörnyűség róla. Ahogy tudtok, a következő járattal, még ma gyertek haza. Ne engedjétek be Chris-t és ne vegyétek fel neki a telefont. Azonnal pakoljatok össze és gyertek. Mindent meg fogok magyarázni, de kérlek, most ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondtam! - olyan zaklatott voltam, hogy észre sem vettem: kiabálok. A várakozóban tartózkodó utasok kíváncsian, fürkészve méregettek, én pedig lejjebb vettem a hangerőt:

- Ne haragudj, de nagyon fel vagyok dúlva.

- Értem. Isa, azt tesszük, amit mondasz, és vigyázz magadra! - mondta, azzal letette. Megkönnyebbülve tettem le a telefont. 

John értette, hogy gáz van, tette, amit kértem és nem zaklatott felesleges kérdésekkel. Ez, a jelenlegi helyzetben, mindennél nagyobb dolog volt nekem. 

- Kérjük az utasokat, hogy fáradjanak a peronhoz... - mondta be egy unott női hang a hangosbemondóba, én pedig fürgén felpattantam, és nem törődve az udvariassági szabályokkal, előre nyomultam, utat törve magamnak a tömegben.

Többen hangosan méltatlankodtak, de egyszerűen meg sem hallottam.

A csomagjaimat a hordárok kezébe nyomtam, majd megvártam, míg biztonságba helyezik őket, azzal gyorsan felszálltam a gépre, és kinéztem az ablakon.

És akkor megláttam.

Egy fehér sportkocsi kanyarodott a parkolóba, és alig állította le a motort, a sofőr máris kipattant belőle: Chris.

Elképedve, falfehér arccal néztem rá, majd le a peronra.

Az utasok nagy része már a gépen ült, a poggyászuk is be volt pakolva: már csak olyan 10 ember várakozott a sorára.

Görcsösen megszorítottam az ülésem karfáját; az arcom eltorzult a félelemtől, mert amikor megpillantottam magam az üvegben, visszariadtam a saját tükörképemtől.

Chris idegesen forgolódott, és egy biztonsági őrnek magyarázott arról, hogy engedjék be. A fickó azonban tagadóan rázta a fejét, de mielőtt megkönnyebbülhettem volna, Chris egy jó adag bankót nyomott észrevétlenül az őr kezébe, mire az vonakodva ugyan, de félreállt.

Nem hiszem el. Chris lefizette az őrt, csak hogy bejusson. Mi lesz velem, ha megtalál?!

A repülőgépre azonban már nem engedték felszállni. Vitatkozott egy ideig, majd hirtelen felkapta a tekintetét, és mielőtt még elfordíthattam volna a fejemet, meglátott.

A szemében harag, kétségbeesés és... szerelem villant? Nem, az utolsóban egészen biztos voltam, hogy csak illúzió, amit én szeretnék látni, de valójában nyoma sincs.

Lassan már csak két ember maradt: a hordárok eszméletlenül nagy nyugalommal pakolászták holmijaikat, engem pedig majdnem felőrölt a félelem és a pánik.

Végül az utolsó utasok is felszálltak. A hozzátartozók integettek egy sort, én pedig Chris-re néztem.

- Isaaa! - üvöltötte. Az ajtó még nem volt bezárva, így a hangját is hallottam. Remegve néztem rá, ő pedig kétségbeesetten mutogatott, hogy jöjjek le, beszéljük meg. 

Még mit nem, hogy megöljön.

Az ajtó bezárult, a gép pedig megindult, és pár kör leírása után begyorsult és... felszállt.

Néztem Chris-t, ahogyan egyre távolabb kerülök tőle, egyre kisebb lesz, de ott marad, nem mozdul... majd a felhők fölé emelkedtünk, és nem láttam többé. 

Kitört belőlem a zokogás: egyszerre sírtam a szakítás fájdalmától, a lelepleződéstől, a csalódástól, de legfőképp a megkönnyebbüléstől. 

Az utasok megrökönyödve és aggodalmasan néztek rám, én azonban elfordítottam a fejem, miközben a könnyeim egyre csak csorogtak le az arcomon...

33. Bejegyzés

Drága Olvasóim!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, sokat jelentenek! :) Persze nem lennék szomorú, ha még kapnék párat, de így is nagyon boldog vagyok! :)
Nagyon jó olvasást, már nincs sok hátra! :) ;)
Nagyon köszönöm noémi ördög, hogy feliratkoztál, köszöntelek a blogomon! :) 

Puszi:

Lovelife

"Úgy szeretni, hogy nem várok cserébe semmit,
beérni a jelenlétével.
Szeretni őt a saját világában,
a megváltoztatás szándéka nélkül."

(Kundera)

A napok gyorsan teltek. 

Chris hála Istennek hamar felépült: csak három napig tartották bent a kórházban, majd az orvosok is kijelentették, hogy szépen meggyógyult, nyugodtan hazament.

Persze rögtön aznap, hogy hazaengedték, Lily és John egy kis panzióba költöztek a közelben. Hiába győzködtem őket én is, Chris is, hogy maradjanak (bár ő kisebb hévvel, mint én), hajthatatlanok maradtak.

A nagy nap pedig vészesen közeledett.

Nagyon vártam rá, de egy kicsit meg is ijesztett.

Mióta Chris kórházban volt, soha semmilyen komolyabb témát nem érintettünk. Főleg nem azt, hogy mi van azzal a bizonyos súlyos, félelmetes titokkal, ami része az életének, és engem mégsem avat be.

Nem akartam elrontani semmit, főleg nem az esküvő előtt, így jobbnak láttam, hogyha nem hozom fel a témát: úgy gondoltam, majd az egybekelés után mindent tisztázunk. A szívem mélyén abban is reménykedtem, hogy Chris számára elég meggyőző bizonyítéka lesz a hűségemnek, ha hozzámegyek, és azok után már nem fog kételkedni a megbízhatóságomban sem, vagyis elmond mindent.

Az esküvő előtti nap reggelén Chris ágyba reggelivel lepett meg:

- Jó reggelt, Isám. - mondta, majd megcsókolt. Az ölembe tette a finomságokkal megrakott tálcát, majd leült az ágy szélére.

- Drágám, elugrok, de rögtön itthon vagyok. Csak az öltönyömet hozom el, rendben? - kérdezte, mire bólintottam. Gyorsan homlokon csókolt, majd elviharzott.

Meg sem járta az agyam, hogy esetleg más miatt megy el, ez csak azok után ötlött az eszembe, hogy elment. Mi van, ha nem csak az öltönyét hozza el...?

De hamar elhessegettem ezt a gondolatot. Tudtam, hogy ezzel a rossz előérzettel nem sokra megyek, ezért nem is foglalkoztam vele. 

A reggelim elfogyasztása után a fürdőszobába vettem az irányt. Beültem egy nagy kád, forró vízbe, amelybe illatos fürdősót szórtam. 

Nyakig elmerültem a vízben, majd lassan a víz alá merültem teljesen, hogy a hajamat is ellepje a kellemes folyadék.

Lassan, elmerengve szálltam ki a kádból. Magam köré csavartam egy törölközőt, majd belenéztem a tükörbe.

Egy izgatott, boldog lány arca nézett vissza rám. Ha belül voltak is kétségeim, hát az nem látszott meg az arcomon.

Megtörölköztem majd egy szép ruhát vettem fel, hozzáillő táskával, cipővel és kiegészítőkkel.

Elgondolkozva néztem meg magamat a tükörben, majd amikor elfogadhatóan ítéltem meg a külsőmet, az előszobába mentem, majd kiléptem a lakásunkból.

Őszintén szólva magam sem tudtam, miért öltöztem ilyen puccosan, hiszen csak a fodrászhoz megyek, aki megcsinálja a hajamat, pont olyat, amilyen majd holnap is lesz, és csinál egy próbasminket. 

Ahogy leértem a lépcsőház aljára, felhívtam Christ:

- Drágám? Most megyek a fodrászhoz. Ha hazajöttem, csinálhatnánk egy programot Lilyékkel...

- Ne aggódj efelől, már mindent elintéztem. Vigyázz magadra, aztán szép legyél ám! - tette hozzá nevetve, majd elköszönt, és lerakta a kagylót.

A táskámat a vállamra vetve sétáltam a fodrászathoz.

Csilingelő csengőszó hallatszott fel, ahogy kinyitottam a fodrászszalon üvegajtaját. 

- Jöjjön, pont jókor érkezett! - mosolygott rám kedvesen a fodrász, és az egyik székhez tessékelt.

- Milyen hajat szeretne? Milyenre gondolt? 

- Ó, a hullámos haj és egy szép smink is megteszi! - mosolyogtam. - Hullámosat szeretnék!

- Rendben. - mosolygott, majd kifésülte és gyakorlott, profi mozdulatokkal elkezdte besütni a hajam. Egy negyed óra múlva már gyönyörű, hullámos tincseim voltak, a fodrász pedig mosolyogva kérdezte:

- Hogy tetszik?

- Nagyon szép. - néztem elégedetten a tükörbe. Nem volt a hajamon semmi extra, de nem is kellett: barna fürtjeim természetesen omlottak alá.

 

- Most pedig nézzük a sminket! - mondta a fodrász, aki egyben sminkes is volt, és maga felé fordította a székemet.

- Ezüstöset szeretnék. - jelentettem ki, mire bólogatva nekilátott a próbasminknek. Feltűnő, csillogó smink lett, de ilyet szerettem volna.

- Rendben, ez is nagyon tetszik! - bólintottam mosolyogva.

- Most pedig lemosom, hogy a vőlegény számára meglepetés legyen! - jelentette ki a sminkes/fodrász, és sminklemosóval nekilátott eltávolítani a festéket.

- Nagyon köszönöm. Akkor holnap...

- Már holnap lesz a nagy nap? - kérdezte mosolyogva. 

- Igen. - mondtam büszkén. 

- Sok boldogságot! - sóhajtott szomorúan egy várakozó öreg néni a kanapén. Meglepetten felé fordultam, és mosolyogva mondtam:

- Köszönöm! 

- Akkor holnap majd ismét jövök. Köszönöm, nagyon szép lett a hajam és a sminkem is! - mosolyogtam a fodrászra, majd fizettem, és kiléptem az szalonból.

Vajon miért volt olyan szomorú az a néni? Talán... neki nem adatott meg, hogy élete szerelme elvegye? Vagy nem is volt soha szerelmes? Esetleg rossz emlékei vannak a házasságról? Irigyel? - tűnődtem az úton hazafelé, majd eszembe jutott Chris, és rögtön boldogság töltött el a holnapi esküvőnk miatt. Büszke és feldobott voltam amiatt, hogy hozzámegyek a szerelmemhez... holnap.

Ahogy azonban a szüleimre gondoltam, hirtelen elkomorultam. Pont holnap jár le a két hét. Olyan gyorsan telt el az idő, mégis olyan sok minden történt! - csóváltam meg a fejem.

És mit fogok mondani, miért nem megyek haza? Anyuék utánam fognak jönni... becsapom őket... Borzasztóan éreztem magam emiatt. 

Nem tudtam, mitévő legyek. Mondjam meg nekik egyszerűen, hogy hozzámentem Chris-hez, és vele szándékozom leélni az életemet, 17 évesen, a gimnáziumot is félbehagyva?

Keserűen felnevettem. Ez nem megoldás.

Akkor esetleg... ne is beszéljek velük? Ne vegyem fel a telefont sem? A rendőrséggel fognak kerestetni, és nagyon, de nagyon mérgesek lesznek rám. Mellesleg én sem tudtam volna megbarátkozni a tudattal, hogy eltűnök, életjelet sem adva magamról.

Olyannyira elmerültem gondolataimban, hogy már arra eszméltem fel, hogy hazaérkeztem.

Gépies mozdulattal vettem elő a kulcsot, és a zárba helyezve beléptem a lépcsőházba.

A lépcsőfokokon felkapaszkodva a lakásunk ajtaja elé értem. Becsöngettem, hátha Chris otthon van. Ki is nyitotta, és mosolyogva felkapott:

- Gyönyörű vagy! 

- Ó, hiszen alig csináltak valamit a hajammal.

- Pont azért szép. Természetes és gyönyörű. Ahogy te. - tett le a földre, és a homlokát az enyémnek támasztva a szemembe nézett hosszan.

- Chris? Mi lesz velem? Mi lesz velünk, ha letelik a két hét? - kérdeztem csendes, szomorú hangon.

- Itt maradsz velem. - jelentette ki nyugodt, természetes hangon.

- Persze, hogy itt maradok, ezt szeretném én is, de a szüleim...

- Majd beszélünk velük. Elintézzük, hogy...

- Chris, nem. - ráztam meg a fejem. - Ez nem olyan dolog, te is tudod nagyon jól...

- Szépségem, megoldjuk. Ne aggódj...

- Képtelen vagyok nem aggódni. Folyamatosan ez motoz bennem, már amióta itt vagyunk! Hiszen... te is tudod, hogy csak két hétre engedtek el, nem többre, és nem tehetem ezt meg velük...

- Shh! - csitított, és finoman megsimította az arcomat. - Ne görcsölj! Hidd el, meg fogjuk oldani, együtt, ketten! - összefonta az ujjainkat. - De most ne ezen agyalj! Isám, holnap ilyenkor már a feleségem leszel! Pár év múlva pedig hivatalosan is!... 

Szerelmes csókkal viszonoztam a nyugtatását.

Tudtam, hogy megoldjuk, vagy így, vagy úgy, de minden rendben lesz...

Este Chris, John, Lily és én egy kellemes kis étterembe ültünk be beszélgetni. Bár Chris meghívta John-ékat, de ők semmiképp sem voltak hajlandóak elfogadni ezt, így maguknak fizették a vacsorát.

Az este folyamán szóba került az otthonom, a szüleim, az iskola. Beszéltünk Las Vegas-ról is, Lily megdicsérte a lakásunkat, mire Chris büszkén húzta ki magát, én pedig mosolyogtam.

Később, amikor már elfogyasztottuk az ínycsiklandó ételeket, Lily félrevont engem egy "legjobb-barátnős-beszélgetésre", amíg John és Chris munkáról és jövőről beszélgettek. Úgy tűnt, egészen jól kijöttek egymással, aminek nagyon örültem. 

Lily a mosdó felé tuszkolt, és már útközben nekikezdett:

- Isa, mi lesz a szüleiddel? Mégis, meddig akarsz itt maradni?

- Lily, hiszen holnap megyek hozzá a szerelmemhez! Nem akarok hazamenni...

- És meddig fogod ezt játszani? - vont kérdőre.

- Lily, én sem tudom... - sóhajtottam fel fáradtan. - De megoldjuk. Szeretem Chris-t, és nem fogom feladni a közös életünket....

- Közös élet! Ha hallanád magad kívülről! Az ég szerelmére, 17 éves vagy! Még csak a gimnáziumot sem fejezted be! És hozzá akarod kötni az életedet egy pasihoz, akit még csak pár hónapja ismersz, ráadásul sok dolgot még mindig nem tudsz róla?

Lily szavai találtak. Teljesen igaza volt, és a legmélyebb aggodalmaimat mondta ki.

Szomorúan néztem rá, mire szelídebben tette hozzá:

- Isa, gondold meg ezt!

- Mondjam fel a jegyességünket? - kérdeztem ijedten.

- Nem, hiszen ez úgysem egy igazi esküvő. 

- Ez igaz. - bólintottam kényszeredetten, de nem tetszett, ahogy Lily lesajnálta a Las Vegas-i esküvőnket. Nekem ez ugyanolyan fontos volt, mintha hivatalos szertartás lenne.

- Na, ne lógasd az orrod! Hiszen nem mondtam semmi rosszat! - védekezett, mert megérezte rajtam, hogy neheztelek rá. - Én csak a javadat akarom!

- Persze, persze, mindenki ezt mondja nekem! - dörmögtem az orrom alatt, majd barátnőmmel együtt visszatértünk az asztalhoz.

A vacsoráról éjfélkor értünk haza, így csak bezuhantam az ágyba, és már aludtam is.

Másnap reggel a nap ragyogóan sütött. Chris átkarolt, és egy csókkal ébresztett. Minden olyan gyönyörű és tökéletes volt, hogy meg is feledkeztem minden kétségemről.

Szerelmesen bújtam a karjai közé. 

- Ma a feleségem leszel... - súgta a fülembe, mire boldog mosoly ragyogott fel ajkaimon.

Megcsókoltam, majd a fürdőszobába mentem. Lezuhanyoztam, a legfinomabb illatú tusfürdővel dörzsöltem meg magam, majd a hajamat is megmostam.

Egy egyszerű ruhába bújtam, majd ismét a fodrászszalon felé vettem az irányt, pont úgy, mint tegnap.

Gyors, gyakorlott mozdulatokkal megcsinálta a hajamat és a sminkemet, ami olyan jól sikerült, mint előzőleg, sőt, egy kicsit jobban.

Ezek után a manikűrös kifestette a körmeimet, majd teljesen elkészültem.

Boldogan, felszabadultan léptem ki a szalonból, és hazafelé vettem az irányt. Hamar megérkeztem: Chris pedig mosolyogva nyitott nekem ajtót.

- Chris? Szeretném, ha külön mennénk a... templomba? - tettem kérdő hangsúlyt a mondat végére, mert még azt sem tudtam, hol fogunk megesküdni.

- Nem, ez egy elegáns templom-szórakozóhely. Olyan mint egy templom, de mégis más. Külön? Miért? - nézett rám megütközve.

- Mert azt akarom, hogy akkor láss meg először teljes harci díszben. - kacsintottam rá vidáman.

- Rendben, ha így óhajtod. - bókolt, majd átkarolva magához húzott. - Olyan szép ez a nap, nem gondolod?

- Ha esős, ronda idő lenne, nekem akkor is ragyogna minden! - nevettem, majd közelebb bújtam hozzá.

Kettőkor volt az esküvő, így megegyeztünk Chris-sel, hogy ő fél kettőkor elmegy, én pedig egy taxival megyek majd utána.

John Chris-sel tartott, Lily azonban velem maradt, és az utolsó simításokat végezte el rajtam: a cipő megigazítása, egy tincs eltűrése, majd sóhajtva nézett a végeredményre:

- Gyönyörű vagy. - mondta, nekem pedig fülig ért a szájam.

- Tényleg?

- Nem, csak viccelek. - nevetett fel. - Mit gondolsz, egyszer John is....? - nem fejezte be a mondatot, de pontosan tudtam, mire céloz.

- Persze! - mosolyogtam rá, mire ő is követte a példámat.

Még egy pillantást vetettem a tükörbe, majd karon fogva Lily, vidáman felkiáltottam:

- Gyerünk! Nem akarok a saját esküvőmről elkésni!

Megérkeztünk a "templom" elé, Lily pedig besietett. Ő és John ültek a jobb oldali padsorban, a másikban pedig Chris barátai: Hunter és Gil. Nem mondta ki, de tudtam: Missy-t tapintatosságból nem hívja meg, Evan-t pedig szintén a múlt bolygatásának elkerülése végett mellőzte.

Persze tudtam, hogy ettől függetlenül ugyanolyan jóban vannak, de nem is zavart.

Ahogy Lily helyet foglalt, a vendégek száma teljes lett. 

Azonnal játszani kezdték a zenét, amelyre bevonultam. Ez a "Whole new world" volt, amelyet kiskoromban az Aladdin mesefilmben hallottam először, és roppantul megszerettem. Varázslatos, szép zene volt, és erre a számra akartam Chris-hez lépkedni.

Ahogy ott állt az oltárnál, újfent elöntött a boldogság: Ő, a jóképű, csodálatos, elragadó férfi, Ő, akit szeretek, testem minden porcikájával, Ő most rám vár, és engem szeret.

A zenét játszani kezdték, én pedig lassú, méltóságteljes léptekkel indultam az oltár felé. A négy vendég felém fordult, és mosolyogva figyelt, Chris arcán pedig büszke mosoly játszott.

Amikor Chrishez értem, ő megfogta a kezemet, majd a "pap" felé fordult. Nem tudtam, mi volt a polgári foglalkozása, de a fickó profin csinálta: vicces, mégis ünnepélyes szöveggel kötötte össze sorsunkat, amíg "a szerencsejátékok ideje le nem jár".

A csók következett: a dal ismét felhangzott, és pont ezt a sort énekelték közösen: "Let me share, this whole new world with you..."

Tudtam, hogy most tényleg egy új világba kerültem, amelyet Chris-sel fogok megosztani: a házasságunk egy új, gyönyörű kezdet - gondoltam magamban, miközben ajkaink egy forró csókban tapadtak össze...

Drága Olvasóim!

Ismét írok ide pár sort a végére!

Aki olvassa a másik blogomat, annak üzenem, hogy mindenképpen megpróbálok írni a hétvégén oda is részt, és ne haragudjatok, hogy ott olyan régen volt friss, de időm alig van!

Remélem írtok nekem pár sort! :)

Kitettem négy új szereplőt a "Szereplők" menüpontba, nézzétek majd meg őket! :) Ja, és a Könyvajánlóba is szoktam írni, ha érdekel, nézzétek meg majd azt is! :)

Sok puszi:

Lovelife

Ui.: Reményeim szerint még ezen a hétvégén lesz rész... Nem ígérgetek semmit. :)