34. Bejegyzés

Drága Olvasóim!
Mit is mondjak? Hogy sajnálom? Igen, nagyon sajnálom. És szégyellem magam, de nem tudok mit tenni; és ezúttal sajnos nem CSAK időhiányban szenvedek.
Egyszerűen nincs ihletem, és már fogalmam sincs, mit írjak, pedig a befejezés már megvan fejben, de addig még van 3-4 rész, és fogalmam sincs, hogy azokba mit írjak.
Szóval lehet, hogy NEM 40, HANEM VALAMIVEL KEVESEBB bejegyzés lesz, de ne érezzétek megrövidítve magatokat: amit akarok, és ami "kell" bele, benne lesz, ne féljetek.
És sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam ezt az egészet.
Nagyon szeretem ezt a blogot, és mégis: már időm sincs rá, és sajnos már sokszor kedvem se, ezt nézzétek el nekem.

Ha befejezem a blogot, minden erőmmel a másikat fogom írni, ezt azoknak üzenem akik szeretik az írásaimat.

Ja, és nem bánkódnék ha egy kicsivel több kommentet kapnék... oké, oké, befejeztem.

Köszönöm #Pic=], hogy feliratkoztál! <3

Puszi:

Lovelife

Ui.: Most, kivételesen tettem be zenét. Kattintsatok a képre, és kérlek hallgassátok meg. Nagyon passzol a fejezethez, és a mondanivalója és nagyon szép. Egy filmből van, azt is ajánlom mindenkinek. (Dangerous minds).

A házasságunkat követő napok gyönyörűek voltak.

Chris szerelmesen és odaadóan volt mellettem minden percben. Rengeteg programot csináltunk: Lilyékkel is, de édes kettesben is.

Végre volt időnk: Chris sosem ment el otthonról nélkülem. Mentünk moziba, sétálni, puccos étterembe vagy csak egy sarki hot-dog-oshoz, ha úgy adódott. Megmutatta a különböző, elképesztő és egyben csillagászati árú szállodákat, a jobb szórakozóhelyeket, a város minden zeg-zugát. 

Egyik nap szerelmesen andalogtunk egy sétányon, kart karba öltve, amikor Chris megszólalt:

- Isa. - a nevem hallatán hirtelen hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

Úgy éreztem, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy most, végre, amikor már házasok vagyunk, elmond mindent.

A boldog, szerelmes napok kitöltötték ugyan az életemet, de nem teljesen; néha, egy-egy csendes percben újra kétségek leptek el, olyan intenzíven, hogy szinte fuldoklottam.

Chris nyugodtan sétált tovább, és pedig kissé esetlen, robotos mozgással követtem.

- Tudod, olyan furcsa, hogy csak fél éve ismerjük egymást, és már a feleségem vagy. - folytatta gondtalanul.

- Nekem nem furcsa. - szóltam közbe kissé gyanakodva. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni, de nem tetszett a hangvétele.

- Tudod, holnap lejár a két hét... és én szeretném, ha visszamennél a szüleidhez. - lefagytam. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a sétány közepén, és teljesen értetlenül meredtem a velem szemben álló férfira.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza, mintha legalábbis a hallásommal lenne baj.

- Igen, drágám, jól hallod. Nem akarom magamra haragítani kedves apósomat és anyósomat. Tudom, hogy nem erről volt szó, de... a te biztonságod érdekében, menj haza.

- És... mi lesz később? - pislogtam teljesen ledöbbenve.

- Néha meglátogatlak.

- Tessék? - a hangom nem volt erősebb egércincogásnál. - Mit... mit mondtál?

- Drágám, egy hónap múlva 18 vagy. Még csak nem is nagykorú. Nem szakíthatlak el a szüleidtől...

- Chris. - a sírás fojtogatott, a torkomban gombóc volt, a könnyektől pedig egyre homályosabban láttam.

- Te... hogy voltál képes erre? - sikítottam volna, de nem ment. A hangom nem volt több erőtlen suttogásnál. Ordítani volt kedvem, kiadni magamból minden dühömet... Ehelyett csak sarkon fordultam, és határozott léptekkel megindultam a lakásunkba. A lakásába. Amely többé már nem az én otthonom, hiszen pont az előbb küldött haza a szüleimhez, ahogyan egy taknyos gyereket szokás!

Nem akartam sírni, de a könnyek egyre szaporábban hullottak szemeimből, és már nem tudtam őket visszafogni.

Futottam, Chris pedig a nyomomban loholt.

- Isa, Isa drágám, várj... - kiáltozta egyre, mire hirtelen lefékeztem, ő pedig majd' belém jött hátulról. 

- Na, látod, édesem, nem kell drámázni. Beszéljük meg ezt a dolgot, mint két felnőtt... - amit azonban kapott erre a mondatra, arra garantáltan nem volt felkészülve. Hátrafordultam, hogy szembe kerülhessek vele, és azzal a lendülettel csattant a tenyerem az arcán.

Kikerekedett, döbbent szemekkel nézett rám, és halkan megszólalt:

- Szerelmem...

- Ne merj így hívni. - suttogtam fenyegetően. - Idefigyelj. Itt maradsz... adsz nekem egy órát. Nem kérek többet. Összepakolok, és soha többé nem látsz... - az utolsó szavakat nehéz volt sírás nélkül kimondanom, de sikerült.

Chris kidobott. Effektíve kidobott a közös otthonunkból, holott közös jövőt tervezett, most hazaküld a szüleimhez. Miután a felesége lettem.

Teljesen össze voltam zavarodva. Chris még mindig döbbent tekintettel meredt rám, ahogy távolodtam tőle, de én csak egyetlenegyszer néztem hátra.

Nem jön utánam - állapítottam meg, és nem voltam elégedett. Nem éreztem elégtételt, nem voltam boldog. Rájöttem, hogy most arra vágyom, hogy utánam szaladjon és megmagyarázzon mindent, mint egy nyálas romantikus filmben.

Az életem vele eddig egy nyálas romantikus film volt. Most vissza a valóságba.

Rohantam ahogy tudtam. A könnyeimtől alig láttam, de valahogy ki tudtam nyitni az ajtót. Felbotorkáltam a lépcsőn, majd beestem az ajtón a lakásba.

És idáig bírtam.

Olyan erővel tört ki belőlem a zokogás, hogy összerogytam a földön. 

Chris szakított velem. Bár nem mondta ki, de ez egyértelműen az volt. Csak diplomatikusan akarta megfogalmazni.

Magamra zártam az ajtót, bár tudtam, hogy Chris-t ez nem akadályozza meg a bejutásban. Gondoltam egyet, és a zárban hagytam a kulcsot: így már nem fogja tudni kinyitni.

A bőröndjeimhez rohantam, és mindent beledobáltam, ami csak az enyém volt. Mindent átnéztem, minden szobát ellenőriztem, hogy biztosan ne maradjon ott semmilyen holmim, amikor hirtelen megakadt a szemem egy ajtón. 

Egy ajtón, amit eddig soha nem vettem észre. Ami eddig elkerülte a figyelmemet, pedig olyan nyilvánvaló helyen volt: a nappaliban. És én még csak soha egy pillantást sem vetettem rá.

Lenyomtam a kilincset; az ajtó nem engedett. Erőszakosabban kezdtem ráncigálni, de nem ment. 

Biztosan van valamilyen kulcs... - agyaltam, és kétségbeesetten kezdtem feltúrni minden létező helyet egy kulcs után.

Hirtelen megakadt a szemem Chris éjjeliszekrényén.

Kirántottam a fiókot: pár jelentéktelen újság kevert benne: kiszórtam őket. Hirtelen megláttam egy kis, vörös bársonyzacskót.

Szinte eltéptem, olyan hevességgel bontottam ki, és igen: örömmámort éreztem, ahogy megpillantottam egy ezüst kulcsot benne.

Az ajtóhoz rohantam, és a kulcsot a zárba helyeztem, majd elfordítottam: úgy éreztem magam, mint egy akciófilmben, de nem zavart. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a kulcs elfordul a zárban, és... az ajtó kitárult.

Benyitottam.

A helyiség kicsi volt, és látszatra jellegtelen, de tudtam, hogy csakis fontos dolgok lehetnek itt, ha Chris kulccsal zárta be.

Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy a kulcsot a lakásban hagyta? Nem értettem. És ekkor hirtelen lelkiismeret-furdalásom lett: lehet, hogy ennyire bízott bennem, hogy nem fogok kutakodni az ő dolgai között, én pedig most visszaélek a bizalmával?

Csupán egy pillanatra inogtam meg: onnantól kezdve nem érdekelt, mit teszek. Megbíztam benne, odadobtam volna az eddigi életemet, hogy vele költözhessek egy idegen helyre, távol mindentől, amit ismertem. És megtettem. Ő pedig egyszerűen szakított velem.

Nem éreztem magam egy pillanatig sem rosszul amiatt, amit tettem.

A szobában sötétség uralkodott, és a nappaliból beszűrődő fény ellenére is beletellett egy kis időbe, míg tapogatózva megtaláltam a villanykapcsolót.

És ledermedtem. 

Nem, nem volt semmilyen sárkány vagy elrejtett őrült feleség a szobában. Csak töméntelen mennyiségű... drog.

Nem áltattam magam tovább: a falak mentén hegyekben tornyosult a kábítószer. a dobozokra rá is volt írva: marihuána, LSD, morfium, heroin, kokain, és még egy csomó másféle drog.

Csak álltam ott, a mai napon már sokadjára, teljesen ledöbbenve.

Hiszen Flower is figyelmeztetett. Jack is megmondta. És én mégis meg vagyok lepve?

Legszívesebben azonnal hívtam volna a rendőrséget. Nem érdekel, hogy Chris hogyan teszi magát tönkre, de hány fiatallal kereskedhet? 

De hirtelen eszembe jutott: és mi van, ha engem is belekevernek? Ha anyuék megtudják...? Nem, nem kockáztathattam. Tudom, hogy nem ez volt a helyes viselkedés, és gyáva voltam, de egyszerűen nem hívtam a rendőröket.

Egész életemben mindig féltem a drog-dílerektől. Főleg, hogy valamit beadagolnak majd nekem, és én függővé válok.

És tessék. Életem első és nagy szerelme a legnagyobb félelmemet testesíti meg. 

Nem vacakoltam azzal, hogy eltüntessem magam után a nyomokat: ha Chris bármit mer velem emiatt csinálni, hát a rendőrség nem fog kimaradni a dologból, ezt garantálom.

A villanyt lekapcsoltam ugyan, de az ajtót tárva-nyitva hagytam, a kulcsot pedig a zárban.

Mindent összepakoltam: már csak menekülni, menekülni akartam ettől a helytől, amíg nem késő. Megfogtam a cuccaimat, és nem törődve azzal, hogy majd' megszakadok, elkezdtem cipekedni. Végre leértem a lépcsőházból. Taxiért kiáltottam. 

Egy meg is állt előttem, én pedig őrült sebességgel kezdtem el pakolni a holmijaimat a csomagtartóba.

Ekkor hirtelen megláttam egy eszeveszetten rohanó alakot: már messziről megismertem, és csak még jobban elöntött a rémület.

Kétségbeesetten rákiáltottam a sofőrre, hogy segítsen, ő pedig furcsán méregetve engem, de elkezdte bepakolni a dolgaimat.

Már mindennel készen voltam: éppen a kocsiba készültem bepattanni, amikor az illető odaért mellém:

- Drágám, sajnálom, beszéljük meg... - hadarta. De tudtam, hogyha tudná, amit én tudok, már nem lenne ilyen kedves.

Vagy lehet, hogy pont ezért akar velem beszélni, hogy tartsam a számat?

Gyorsan a kezébe nyomtam a lakáskulcsot: - Tessék, Chris. - azzal szó nélkül bevágódtam a taxiba, és rögtön kiadtam az utasítást a sofőrnek:

- A reptérre! - kiáltottam, a motor pedig felbőgött, a kocsi elindult.

Chris hosszasan nézett utánam. 

Arcáról nem tudtam semmiféle érzelmet leolvasni. Gyorsan előre szegeztem a tekintetem, mert nem akartam elárulni semmit.

Reszkettem, hogy nehogy megállítsanak gyorshajtásért minket, de egyre csak biztattam a sofőrt, hogy hajtson gyorsabban.

Gyakorlatilag csak 20 perc volt, amíg kiértünk a repülőtérre: nekem azonban keservesen hosszú éveknek tűnt. Minden piros lámpánál idegesen toporogtam, és folyton csak hátra lestem, hátha Chris üldözőbe vett, de szerencsémre nem fedeztem fel a kocsiját.

A sofőr egyre nyugtalanabb lett, nem tudta, mit gondoljon rólam, egyre gyakrabban nézegetett rám hátra. 

- Elnézést, de miért sietünk ennyire? - kérdezte ingerülten, amikor már vagy tizedjére szóltam rá idegbetegen, hogy "hajtson!". 

- A... múltam elől menekülök. - mondtam ki hirtelen felindulásból. Szegény pasi teljesen értetlenül nézett rám, szerintem azt hitte, hogy be vagyok szívva.

Engem azonban pillanatnyilag semmi más nem érdekelt. 

- Elnézést, nem tudja, mikor indul a következő repülőjárat? - kérdezte hadarva.

- Azt hiszem, egy óra múlva. - mondta, és bizonytalanul a karórájára pillantott.

Kissé megnyugodva dőltem hátra, és kifújtam a bent tartott levegőt. Talán még arra is lesz nyugodtan időm, hogy hányjak. - gondoltam, mert a reggelire elfogyasztott müzlim a stressztől és a váratlan izgalmaktól kikívánkozott.

Végre megérkeztünk a reptérre.

Csak a sofőr könnyebbült meg jobban, mint én, amikor végre kifizettem a fuvart és kiszedtem a bőröndjeimet. A kocsi kereke csak úgy csikorgott, ahogyan kétségbeesetten elhajtott, minél messzebbre tőlem.

A recepcióhoz futottam: gyorsan lediktáltam, hogy szeretnék egy jegyet a legközelebbi járatra, amely haza, a tényleges otthonomba vitt.

Szerencsére még volt hely, így megvettem a jegyet a maradék pénzemből (bár nagyon drága volt, de épphogy tellett még rá) és leültem a várakozóba.

Már csak 20 perc... már csak 19 és fél... az idő csigalassúsággal telt. Ha Chris észreveszi, hogy mi van, akkor utánam fog jönni és...

Rémület töltött el. Félni kezdtem tőle, tőle, akiben mindig megbíztam, akit feltétel nélkül szerettem és aki a világ végére is követtem volna.

Ahogy ott ültem, eszembe jutott, hogy Lily-ék semmit sem tudnak az egészről, így gyorsan felhívtam őket. Nem Lily-t, hanem John-t: tudtam, hogy ő nem fog magyarázatot követelni, hanem tudomásul veszi és betartja azt, amit mondani és kérni fogok.

A harmadik csengésre felvette, és vidáman szólt bele:

- Helló, Isa! Mára mi a programunk? - kérdezte derűsen.

- John, figyelj rám! - kezdtem zihálva. Éreztem, ahogy a vonal végén elkomorul. - Húsz perc múlva indul a gépem haza. Chris kidobott, de nem ezért menekülök. Kiderült valami szörnyűség róla. Ahogy tudtok, a következő járattal, még ma gyertek haza. Ne engedjétek be Chris-t és ne vegyétek fel neki a telefont. Azonnal pakoljatok össze és gyertek. Mindent meg fogok magyarázni, de kérlek, most ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondtam! - olyan zaklatott voltam, hogy észre sem vettem: kiabálok. A várakozóban tartózkodó utasok kíváncsian, fürkészve méregettek, én pedig lejjebb vettem a hangerőt:

- Ne haragudj, de nagyon fel vagyok dúlva.

- Értem. Isa, azt tesszük, amit mondasz, és vigyázz magadra! - mondta, azzal letette. Megkönnyebbülve tettem le a telefont. 

John értette, hogy gáz van, tette, amit kértem és nem zaklatott felesleges kérdésekkel. Ez, a jelenlegi helyzetben, mindennél nagyobb dolog volt nekem. 

- Kérjük az utasokat, hogy fáradjanak a peronhoz... - mondta be egy unott női hang a hangosbemondóba, én pedig fürgén felpattantam, és nem törődve az udvariassági szabályokkal, előre nyomultam, utat törve magamnak a tömegben.

Többen hangosan méltatlankodtak, de egyszerűen meg sem hallottam.

A csomagjaimat a hordárok kezébe nyomtam, majd megvártam, míg biztonságba helyezik őket, azzal gyorsan felszálltam a gépre, és kinéztem az ablakon.

És akkor megláttam.

Egy fehér sportkocsi kanyarodott a parkolóba, és alig állította le a motort, a sofőr máris kipattant belőle: Chris.

Elképedve, falfehér arccal néztem rá, majd le a peronra.

Az utasok nagy része már a gépen ült, a poggyászuk is be volt pakolva: már csak olyan 10 ember várakozott a sorára.

Görcsösen megszorítottam az ülésem karfáját; az arcom eltorzult a félelemtől, mert amikor megpillantottam magam az üvegben, visszariadtam a saját tükörképemtől.

Chris idegesen forgolódott, és egy biztonsági őrnek magyarázott arról, hogy engedjék be. A fickó azonban tagadóan rázta a fejét, de mielőtt megkönnyebbülhettem volna, Chris egy jó adag bankót nyomott észrevétlenül az őr kezébe, mire az vonakodva ugyan, de félreállt.

Nem hiszem el. Chris lefizette az őrt, csak hogy bejusson. Mi lesz velem, ha megtalál?!

A repülőgépre azonban már nem engedték felszállni. Vitatkozott egy ideig, majd hirtelen felkapta a tekintetét, és mielőtt még elfordíthattam volna a fejemet, meglátott.

A szemében harag, kétségbeesés és... szerelem villant? Nem, az utolsóban egészen biztos voltam, hogy csak illúzió, amit én szeretnék látni, de valójában nyoma sincs.

Lassan már csak két ember maradt: a hordárok eszméletlenül nagy nyugalommal pakolászták holmijaikat, engem pedig majdnem felőrölt a félelem és a pánik.

Végül az utolsó utasok is felszálltak. A hozzátartozók integettek egy sort, én pedig Chris-re néztem.

- Isaaa! - üvöltötte. Az ajtó még nem volt bezárva, így a hangját is hallottam. Remegve néztem rá, ő pedig kétségbeesetten mutogatott, hogy jöjjek le, beszéljük meg. 

Még mit nem, hogy megöljön.

Az ajtó bezárult, a gép pedig megindult, és pár kör leírása után begyorsult és... felszállt.

Néztem Chris-t, ahogyan egyre távolabb kerülök tőle, egyre kisebb lesz, de ott marad, nem mozdul... majd a felhők fölé emelkedtünk, és nem láttam többé. 

Kitört belőlem a zokogás: egyszerre sírtam a szakítás fájdalmától, a lelepleződéstől, a csalódástól, de legfőképp a megkönnyebbüléstől. 

Az utasok megrökönyödve és aggodalmasan néztek rám, én azonban elfordítottam a fejem, miközben a könnyeim egyre csak csorogtak le az arcomon...