35. Bejegyzés

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm Pupp., Rochelle és KicsiBoo feliratkozását és a kommenteket!!! Nem is tudom, mit mondjak... nagyon jól esik, valahányszor írtok nekem és feliratkoztok!!! <3 :)
Írtak egy kritikát a blogomról, ha érdekel valakit, itt elérheti, nagyon érdekel a ti véleményetek is a kritikával kapcsolatban. 
Nagyon kellemes húsvétot mindenkinek!!! 

Puszi:

Lovelife

Ahogy ültem a repülőn, a könnyeim fátylán keresztül szemléltem a felhőket, miközben a gondolataim sebesen pörögtek a fejemben.
Minden eszembe jutott, ami Chris-sel volt kapcsolatos.
Amikor először megláttam. Amikor táncoltunk. Amikor megcsókoltam, bár még azt sem tudtam, ki ő. Majd hirtelen már ott tartunk, hogy vele éjszakáztam és... összeköltözünk.
Láttam magam előtt ahogy letérdelt elém és megkérte a kezem, majd az oltár elé vezetett.
De azt is láttam, sőt, éreztem, milyen kétségek és rossz gondolatok gyötörtek vele kapcsolatban. És igazam lett. 
Erősen behunytam a szemem, de a könnyeim csukott pilláimon keresztül is megállíthatatlanul folytak.
Egyszer valaki azt mondta, a fájdalmat nem lehet magunkba fojtani. Ki kell engedni, ki kell sírni, ami a lelkünket nyomja.
Azt hiszem ennyit sosem sírtam. Sőt, egyáltalán nem emlékeztem, mikor sírtam utoljára.
Hogy mit sirattam? Azt, hogy Chris becsapott. Azt, hogy a legnagyobb félelmemet testesítette meg. Azt, hogy olyan dologgal foglalkozott, ami millió fiatalnak döntötte romlásba az életét.
Azt, hogy mindennek ellenére még mindig szerettem őt. De ezt sürgősen ki kellett vernem a fejemből.
Egy évnek tűnő utazás után a gép leszállt.
Sorba álltam a csomagjaimért, miközben több utas gyanakodva méregetett, de volt, aki kedvesen vagy aggodalmasan érdeklődött, hogy tud-e segíteni.
Egy-egy halvány mosollyal elutasítottam minden segítség nyújtást, majd a csomagjaimmal körülvéve taxiért intettem.
A rengeteg utas miatt nem volt sok szabad taxi, de egy kis várakozás után mégis elém kanyarodott egy, én pedig hálásan bedobtam a csomagjaimat, majd beültem, és bediktáltam az otthonom címét.
A taxis csendben vezetett, én pedig kisírt szemekkel bámultam ki az ablakon.
Az ismerős táj szinte fájdalmasan régen látottnak tűnt. Mintha már évekkel ezelőtt elhagytam volna Amherst-et.
Bekanyarodtunk a házunk elé. Biccentve megköszöntem és kifizettem a fuvart, majd a csomagjaimat kiszedve, nagy sóhajjal lenyomtam a csengőt.
Pár perc múlva nyílt a bejárati ajtó, és apa dugta ki a fejét.
Kíváncsian kinézett, majd amikor meglátott, gyorsan a kapuhoz sietett és kinyitotta.
- Isa! - mosolygott, és megölelgetett. Majd kissé eltolt magától és aggodalmasan szemlélt.
- Miért sírtál? És miért nem vetted fel a telefont? És miért nem mondtad, hogy mikor érkeztek? És hol van Christian? - záporoztak a kérdései.
- Apa... menjünk be. - kértem, a hangom nem volt több erőtlen suttogásnál. Bólintott, majd a bőröndjeimet cipelve bement a házba.
- Kicsim, hát hazajöttél! - szaladt le anyu a lépcsőn, és a karjaiba zárt. - Kincsem, nem is tudod, mennyire hiányoztál nekünk! - megpuszilt, majd elengedett. - Mi a baj? - az arca egy szempillantás alatt elkomorult, ahogy meglátta kisírt szemeimet.
- Mindent elmondok. - sóhajtottam, majd a nappali felé vettem az irányt. Mindig itt szoktuk megbeszélni a dolgainkat, és én semminek sem örültem jobban, hogy ismét itthon lehetek.
Anyu és apu helyet foglaltak a kanapén, én pedig velük szembe, egy fotelbe helyezkedtem el.
- Chris egy drogdíler. - vágtam bele mondandóm közepébe. A szüleim megütközve meredtek rám, és magyarázatot követeltek.
Elmondtam mindent, amit tudtam, ami történt velem.
Hogyan nyomoztam utána. Miként vett el feleségül. Mikor jöttek Lilyék. És végül mikor jöttem rá mindenre.
- És szakított velem. - nagy, szaggatott lélegzetet vettem, és újra kicsordultak a könnyeim.
A seb olyan friss volt, hogy nehezemre esett újra beszélni róla. És amikor megtettem, nem tudtam leplezni a fájdalmamat.
- Mondtam, hogy nem engedhetjük el! - csattant fel apu, a szemeiben düh lobbant. Vádlóan anyura támadt: - Miért, mondd miért engedted el egy fiúval, akit mi még csak nem is ismertünk? - a hangulat feszült volt. Anyu, ahelyett, hogy magát védte volna, csak csendben megszólalt:
- Én... tudom, milyen fiatalnak lenni.
- Fiatalon őrült nagy baromságokba belemenni? Még jó, hogy nem lett semmi rossz kimenetele! - a tekintete most rám tévedt. Szinte sütött belőle a düh, én pedig megszégyenülten lesütöttem a szemem.
- George, te is tudod, hogy... - kezdte anya, és finoman végigsimított apa karján, aki azonban durván ellökte magától.
- Rendben, akkor mondd el neki. Add alá a lovat! - dühösen felpattant és kiviharzott a szobából.
- Anya! Miről van szó? - kérdeztem óvatosan.
- Van valami, amiről nem tudsz... én... fiatalon... beleugrottam egy kapcsolatba. Őrült voltam. De meg lett az eredménye... teherbe estem. - suttogta.
- Ó... - leheltem, - Biztosan szörnyű lehetett megölni... hiszen... - hebegtem, ő azonban megrázta a fejét.
- Nem mentem abortuszra. Sosem bocsátottam volna meg magamnak. És a szüleim is ragaszkodtak hozzá, hogy megtartsam a gyereket, azt mondták, ha hülye voltam, viseljem a következményeit is... azt persze mondanom sem kell, hogy a srác rögvest lelépett.
Hosszú csend következett.
Anya csak nézett bele az ürességbe, én pedig őt fixíroztam. Végül én törtem meg a csendet:
- És... hol van most a... féltestvérem? - kérdeztem csendesen.
- Felneveltem. Most 26 éves. De amikor 8 éves lett, az apja elvette. Megnyerte a pert, és még láthatást sem engedélyezett. - egy kövér könnycsepp pottyant a szőnyegre. Két lépéssel mellette termettem, és szorosan hozzábújtam:
- Jajj, anya! Úgy sajnálom... - néztem rá szomorúan.
- Én is. - szipogott. - Hetente írtam neki, de sosem válaszolt. Az apja valószínűleg a leveleket sem adta oda neki.
- De... miért kellett annyira neki? Miért... hiszen amikor terhes lettél, nem érdekelte! - háborodtam fel.
- Nem tudom, Isa. Fogalmam sincs.
- Szóval... azóta sosem hallottál róla? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- De. Amíg távol voltál, írt nekem. És... azt mondta, találkozni szeretne velem. - nagy, mély lélegzetet vett, és rám nézett.
- De hiszen ez nagyszerű! Nagyon szeretném már látni! - mosolyogtam. - Világ életemben szenvedtem az egykeségtől, végre van egy tesóm! - nevettem boldogan, és láttam anyán, hogy ő is velem együtt örül.
- Köszönöm. - suttogta, és megölelt.
- Mit?
- Hogy ilyen jól fogadod.
- Ez nem is kérdés. - mondtam, majd ismét elkomorultam. - És... mi van apával? Miért... miért lett annyira dühös? Hiszen tudott róla, nem?
- De, tudott. Csak egyszerűen felhúzta ez az egész, hogy te elmentél... nagyon féltett, és végig engem okolt.
- Ezért engedtél el? - néztem a szemébe.
- Én is voltam fiatal. Soha semmilyen kihágásod nem volt, soha, Isa, és úgy gondoltam, nem tagadom meg tőled. Bíztam benned, és az ízlésedben. - itt egy kicsit szemrehányóan nézett rám, én pedig erőtlenül védekeztem:
- Nem tudhattam...
- Tudom. - sóhajtott. - Pont ezért szűrd le belőle a tanulságot, hogy alaposabb ismeretség nélkül soha nem hozol komoly döntést senkivel kapcsolatban. Rendben?
- Igen. - motyogtam.
- És... mikor fog pontosan jönni a tesóm? - tereltem a témát.
- Holnap.
- Ó... hát, akkor lefekszem, mert nem hiszem hogy egy zombival akar holnap találkozni! - felálltam, az ajtóból azonban még visszafordultam: - Tud rólam?
- Tud. Annyit, hogy vagy.
- És? - nyeltem egyet.
- Várja, hogy találkozzatok. - mosolygott anya megnyugtatóan.
Bólintottam, majd a szobámba siettem.

Miután lezuhanyoztam, boldogan bújtam a végre a saját ágyamba. Bár csak két hét távollétről volt szó, én nagyon hosszúnak éltem meg az időt, amíg Las Vegas-ban voltam.
Ahogy a takaró alá fészkeltem magam, és lehunytam a szemem, hirtelen egy gumilabda pattant neki az ablakomnak hangos csattanással, mire érdeklődve kikászálódtam a melegből és kinéztem az utcára.
Richie.
Ott állt, kezében azzal a nevetséges labdával (na nem mintha annak jobban örültem volna, ha kővel dobja meg az ablakom) és reménykedő kutyakölyök-tekintettel nézett rám.
Halványan elmosolyodott, ahogy meglátott, én pedig kinyitottam az ablakot, és kihajoltam. Csendben figyeltem őt, a szeme alatt lévő nagy karikák fáradtságról, kissé megtört tartása pedig fájdalomról árulkodott.
Nem szólaltam meg; vártam, hogy ő mondjon valamit. Én már mindent elmondtam: világosan elutasítottam és egyszerűen képtelen volt elfogadni.
- Isa? Tényleg te vagy az, nem csak a szellemed? Azt hittem, örökre elvesztél. - jegyezte meg cinikusan.
- Ha sértegetni jöttél, elmehetsz. - közöltem vele nyersen.
- Nem, nem azért jöttem. Csak megtudni, mi folyik itt. - karba tett kézzel állt, és engem szemlélt.
- Nézd, Richie, nem tartozom neked magyarázattal. Sajnálom. Tényleg egy genyó voltam, de te egy fanatikus vagy. Hagyj békén. Nem volt elég egyértelmű, hogy elutasítottalak?
- Isa. - a hangja könyörgővé vált, esdekelve nézett fel rám. - Szeretlek.
- Richie, egyszer már eljátszottam, hogy én is téged, mert akkor sem voltál hajlandó elfogadni a "nem"-et. De most már nem leszek ilyen gyenge. Nem szeretlek, sosem szerettelek úgy, mint fiút. Jó barátomnak tartottalak, de te tettél róla, hogy ennek is vége legyen. - szavaim kíméletlenül csengtek; Richie elevenére tapintottam.
Szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy összerándult szavaim hallatán.
- Isa, kérlek... - könyörgött. Nem tudtam tovább durva maradni; elöntött a szánalom, és megenyhült arckifejezéssel néztem rá:
- Jajj, Richie... - mielőtt azonban, nyálas filmekhez hasonlóan elbőgtem volna magamat, hirtelen rendeztem vonásaimat, és ismét keményen néztem rá. Nem tudott meghatni. Talán a filmekben igazából, mélyen szerettem volna, de nem a valóságban. Nem voltam egy olyan lány, aki játszik egy fiú érzelmeivel: nem utasítottam volna el, hogy teszteljem az érzelmeit, ha valóban éreztem volna valamit iránta. De mivel semmit sem éreztem, világosan ki is mondtam.
- Isa, könyörgöm, jóvá teszem...
- Richie, ne légy szánalmas! Ne alázkodj meg előttem, ne tegyél semmit, hát nem érted? Ha nem szeretlek, nem is foglak, és tudod miért vagyok ilyen nyers? Mert eleinte még én éreztem magam rosszul miatta, hogy szakítottam veled, és így is volt, de te egyszerűen nem voltál képes elfogadni a döntésemet. Sőt, egyre inkább vissza akartál szerezni. Tudod mit érsz el ezzel a nyomulással? Azt, hogy viszolygok tőled. - köptem a szavakat a szemébe.
Elegem volt belőle, és szégyelltem is magam, hogy ilyen durvának kell lennem, de úgy éreztem, máshogy egyszerűen nem fogja megérteni.
Richie egy darabig némán állt és maga elé bámult. Végül szó nélkül megfordult, és elment.
Becsuktam az ablakot; csak akkor vettem észre, mennyire fázom. Megborzongva visszafeküdtem az ágyamba, és magamra húztam a takarót.
Szorító érzés fojtogatta a mellkasomat: nem a sírás, hanem a bűntudat béklyója. Akármennyire is tudtam, hogy ez volt az egyetlen mód, mégis nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy teljesen ki kellett fordulnom magamból egy fiú kedvéért.
Pontosabban, kettő kedvéért.
Lassan úgy éreztem, teljesen elvész a személyiségem a sok alkalmazkodás közepette. Mindenkinek meg akartam felelni. A kezem önkéntelenül ökölbe szorult: elegem volt. Nem, nem fogok többé úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek - döntöttem el, majd elégedettebben, mint éreztem magam, elaludtam.

Másnap reggel izgatottan ébredtem, bár eleinte nem értettem, miért is vagyok bezsongva.
Aztán eszembe jutott az eddig ismeretlen bátyám felbukkanása, és hogy ma végre megismerhetem - ó, Istenem, vajon fog nekem örülni? Vajon teher leszek neki?
A gyomrom apróra zsugorodott, az izgalomtól egy falat sem ment le a torkomon.
- Mikor jön már? - anya is ideges volt, sőt, tudtam, hogy a szíve mélyén egy kicsit apa is frusztrált, bár nem mutatta. A szüleim igyekeztek normálisan, teljesen hétköznapian viselkedni, és többször egymás után megkértek, hogy üljek le, mert jojózik a szemük a folyamatos fel-alá járkálásomtól.
- Biztosan hamarosan, kicsim.
- De már öt perce késik! - fakadtam ki. Az izgalomtól teljesen türelmetlenné váltam.
- Öt perc! Hiszen az nem a világ. Emlékszem, múltkor... - de sosem tudtam meg, mire emlékezett apa, mert megszólalt a csengő, én pedig rakétaként rohantam az ajtóhoz.
A kilincs előtt azonban megtorpantam. Anya észrevette a tétovázásomat, és félretolt az útból.
- Lehet, hogy szerencsésebb, ha engem lát először. - mosolygott, én pedig megadóan bólintottam.
Anya ajtót nyitott, és kisietett a kertbe, majd kinyitotta a kaput.
- Hunter, fiam... - anya a bátyám nyakába borult, én azonban teljesen ledermedve álltam ott. Hunter. Ezt a nevet hallottam már.
De gyorsan megnyugtattam magam: hiszem nem csak Chris barátját hívhatják Hunternek! Kiléptem az ajtó takarása mögül, és ránéztem a bátyámra...
És a gyanúm beigazolódott.
Hunter állt ott, teljes életnagyságban, a flörtölős, Chris-barátja-drogdíler-Hunter, én pedig szólni sem tudtam a megdöbbenéstől.
- Isa? - Hunter felnézett, és meglátott. - Hogy kerülsz te ide? Anya, ő kicsoda? Csak nem...? - kérdezte teljes zavarban.
- De. Én... a húgod vagyok. - olyan vékony volt a hangom, hogy én is meglepődtem. Hunter a bátyám!! Az elveszett, hőn áhított testvér megkerül, és én mindent tudok róla. Minden sötét titkát. Ha Chrissel beszélt, valószínűleg tudja, hogy mindent tudok a sötét ügyeikről.
A barna hajú, izmos, hihetetlenül sármos fiú lefejtette anya - és immár az ő anyja - ölelő karjait magáról, és hozzám lépkedett.
- Isa! Talán illene üdvözölnöd a bátyádat! - nézett rám anya megrovó pillantással. - Várjunk csak! - kiáltott fel némi fáziskéséssel, és megkérdezte: - Ti ismeritek egymást? - nézett ránk gyanakvó tekintettel.
- Ami azt illeti... - kezdtem, Hunter azonban kacsintott, én pedig hebegve folytattam: - Illetve nem... csak...
- Ó, hiszen rengeteg időtök lesz megismerni egymást! - mosolygott anya, majd várakozás teljesen rám pillantott:
- Isabella, süket vagy, drágám? Se bú, se bá szeretett bátyádnak?
- Isa csak meg van illetődve, anya. - sietett a segítségemre Hunter, én pedig hálás mosolyt küldtem felé. Anya. Milyen furcsa ezt az én anyukámra hallani más szájából, holott neki ugyanannyi joga van ezt mondani, sőt.
- Én... nem... - védekeztem, majd közelebb léptem Hunter-hez, és megöleltem. Magához szorított, én pedig a fülébe súgtam: - Tudod, hogy... hogy mi történt? - nyeltem egyet.
- Tudom.
- És, haragszol? Úgy értem, ki akarsz nyírni?
- Mi van? - kérdezte döbbenten. - Miért akarnálak??
- Csak mert... tudod. Tudom.
- Gyerekek, társaságban nem illik sugdolózni! - nevetett fel anya, de a szemében láttam, mennyire borzasztóan örül annak, hogy Hunterrel elsőre megtaláltuk a közös hangot.
- Á, tényleg. - mosolygott a bátyám, majd belépett a házba. - Jó napot, Mr. Rolight! - fogott kezet apával.
- Ugyan, szólíts csak George-nak! - nevetett apa, és szívélyesen szorongatta Hunter jobbját.
Anya elragadtatott pillantással szemlélte, hogy mennyire jól "beilleszkedett" a fia már az első pillanatban.
Ahogy az idilli családi képet nézte, én elkomorult arccal meredtem magam elé.
Azzal, hogy kiderült, Hunter a bátyám, nem egy gond szakadt a nyakamba: először is: nem tudtam, mennyire bízhatok benne. Attól függetlenül, hogy a bátyám, nem tudtam, hogy vajon nem a Chris-barátja-és-szövetségese énje domináns-e benne.
Nem tudtam, hogy vajon nem fog-e Chrisnek segíteni, hogy utolérjen, bár egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy vajon mit is akarhat.
Harmadszor, és ez volt a legrosszabb, legijesztőbb: Hunter drogdíler. Ezzel óriási veszélynek van kitéve, ráadásul olyan ember, akiket mindig is megvetettem és akiktől viszolyogtam.
De ő a bátyám.
Ha viszont elfogadom, akkor a Chris-sel való szakításom érhetetlen lesz - igaz, vele nem csak az játszott közre.
Meg akartam menteni a bátyámat. Bár csak tegnap óta tudtam a létezéséről, de máris aggódtam miatta. A szüleim nem tudhatnak erről. - határoztam el.

Miután közösen megebédeltünk és beszélgettünk, mosolyogva megkérdeztem:
- Ugye nem bánjátok, ha "elrabolom" a bátyámat egy kicsit? Hogy beszélgethessünk.
- Hát persze, hogy nem gond! - mosolygott anya. Egészen kivirult: fia "visszatérése" és a családba való beilleszkedése minden bizonnyal minden álmát felülmúlta.
Hunter követett, én pedig a szobámba vezettem.
Amikor beléptem az ajtón, csodálkozva nézett körül: - Nahát! Azt hittem, minden rózsaszín lesz! - nevetett.
- Nem öt éves vagy, hahó! - mosolyogtam.
- Tudod, húgi. - mosolygott kedvesen.
Leültem az ágyamra, és hellyel kínáltam a szemben lévő fotelban.
- Hunter, elmondok mindent. Segítened kell és hozzám hasonlóan szeretném, ha a bizalmadba fogadnál. - komolyan bólintott. - Chris hazaküldött. Mindig titkolta a foglalkozását, én pedig kutattam utána, de ő egyszer csak, váratlanul, pont a tökéletes esküvőnk után hazaküldött, bár nem szakítási szándékkal, mégis arról volt szó, hogy örökre együtt fogunk ott élni. A szüleimnek egy nyaralási mesét adtam be, de én kész lettem volna vele megszökni, vagyis sohasem hazajönni, ő azonban kidobott.
Megtaláltam a drogokat. Mindent tudok. Tudom, hogy te is a banda tagja vagy. Hunter, mit akar velem Chris csinálni? Tényleg nem szeret? Mi... mi történt? - pislogva próbáltam megakadályozni hogy könnyeim a felszínre törjenek.
Hunter hosszú hallgatásba merült, majd halkan, de határozottan megszólalt, a szemembe nézve:
- A kérdéseidre a válaszokat csak egy módon deríthetjük ki...