36. Bejegyzés

Drága Olvasóim! (Már ha maradtak ilyenek :D)

A bocsánat kéréssel, a búcsúval és az ömlengéssel most nem fárasztok senkit. Még ezen a héten megírom az epilógust (ezt most komolyan megígérem... na jó, inkább nem ígérgetek itt semmit, úgysem hiszitek már :D), abban majd ömlengek, búcsúzok, hálálkodok, bocsánatot kérek és... lezárom a blogot. 
Nehéz volt, de megírtam ezt a bejegyzést is. (Vagy 3 hónapi készült... na jó, ezt úgy kell elképzelni, hogy kb. májusban megírtam az elejét, elakadtam, most pedig megjött az ihlet - de megjött! - és befejeztem. (Emiatt észlelhettek esetleg stílusbeli eltérést a részben, lehet, hogy megtaláljátok azt a "törést" is, ahol abbahagytam és folytattam az írást - ha valaki észreveszi, arra nagyon kíváncsi vagyok, írja meg nekem! :)) A legjobb pedig az, hogy nem kínlódva, hanem olyan hosszú idő után végre boldogan írtam, és én ennek örülök a legjobban.) Ez az utolsó, befejező rész, vagyis még lesz epilógus és szeretnék egy olyat csinálni, hogy mindenki írja le kommentben, milyen elvarratlan szálak maradtak még szerinte, és azokat egy-egy rövid bejegyzésben megírom. Ilyenekre gondolok pl.: mi lett Richie-vel? John/Lily? Mi lett a sulival? Mit mondott Isa XY-nak? 
Nyugodtan tegyetek fel ilyen titeket érdeklő kérdéseket, és én ezekre a legnagyobb örömmel igyekszem majd választ adni!! :)

Köszönöm türelmeteket, a hálálkodás ugyan még hátra van, de nagyon köszönöm hogy olvastátok/olvassátok a blogomat! :)

Puszi:

PinkRose

- Tessék? - nyeltem egyet. Kezeimet idegesen tördeltem, miközben Hunter, a-pár-órája-bátyám ismertette a tervét.
- Nem, ez kizárt. Te sem tudod mit akar velem csinálni és képes lennél...?
- Húgi, bízz meg bennem. Ott leszek a közelben, hidd el, nem történhet semmi baj... elvégre egyszer tisztáznotok kell!
- Mit? Hogy kidobott?
- Talán nem úgy akarta, talán...
- Hunter, egyetlen dolog miatt vagyok hajlandó belemenni ebbe az őrültségbe! - jelentettem ki.
- Mégpedig?
- Hogy elmondjam neki, mekkorát csalódtam benne és mennyi gyűlölöm.
Mosolyogva megrázta a fejét, azzal feltápászkodott és indulni készült, de én rászóltam:
- Maradj még egy kicsit... persze csak ha nem rabolom az értékes idődet! - kacsintottam.
- Oké, maradok. - huppant vissza, és várakozás teljesen nézett rám.
- Hunter, kérlek! - néztem rá könyörögve. - Kérlek, lépj ki abból a bandából! Miért... miért vagy drogdíler? - néztem rá kétségbeesetten.
- Te ezt nem értheted. - vonásai megkeményedtek, már-már ellenségesen meredt rám. - Idefigyelj. - a hangja fenyegetően hangzott, ahogy közelebb hajolt hozzám. - Tudod miért szedett el apám 8 éves koromban?
- Nem. - hangosan nyeltem egy nagyot.
- Akkor most meg fogod tudni. Drogdíler volt, és az anyánk nem tudta. Persze ettől függetlenül is küzdött értem, de apám profi ügyvédjei mellett esélye sem volt. Az apám belőlem is ugyanolyan dílert akart nevelni, mint amilyen ő volt. Sikerült neki. Ő is folytatta a munkáját, és tudod mi lett vele? - egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, amíg bennem megfagyott a vér. - Most börtönben ül. Életfogytiglan.
- Hunter, de pont most abbahagyhatnád, hiszen ő sem akadályozhat meg benne... - próbálkoztam, ő azonban leintett:
- Isa, nem érted. Szerinted ezt a magam szórakozására csinálom? Vannak feletteseim, és nem fognak repesni az örömtől, ha lelépek. Vagy ők, vagy a rendőrség fog megtalálni, és egyik sem jobb a másiknál. Már most köröz a rendőrség, és ha meglépnék, a dílerek is vérdíjat tűznének ki a fejemre.
Ez egy ördögi kör, amiből nem lehet kiszállni. - rázta meg a fejét.
- Talán ha anyának... - kezdtem, Hunter azonban előre hajolt és megragadta a csuklómat: - Isabella, meg kell nekem ígérned, hogy erről egy szót sem ejtesz senkinek, főleg nem az anyánknak. Megértetted? - hátrahőköltem, olyan ellenségesen és eltökélten meredt rám.
- I-igen. - nyögtem ki nagy nehezen.
- Rendben. A legjobb lenne, ha te is elfelejtenéd, hogy mit dolgozok. Majd beadok valamilyen mesét a foglalkozásomról anyának és George-nak, és jobban járnál, ha ezentúl te is azt hinnéd, hogy... mondjuk, utcaseprő vagyok. - elmosolyodott, de én nem viszonoztam.
- Hunter... csak téged üldöz a rendőrség?
- Nem, drágalátos Chris-edet is üldözi.
- Vagyis az egész bandát, ugye?
- Banda! Milyen nevetséges megnevezés. De rendben, legyen. Igen, az egész bandát. - felállt. - Ne felejtsd el, holnap délután a parkban. - már az ajtóban volt, amikor utánaszóltam:
- Nem szereted?
- Kit? - fordult meg értetlenül.
- Christ.
- Nem a szívem csücske, ha tudni akarod.
- Miért nem?
- Hosszú történet. A lényeg az, hogy Chris mindig mindenkit megkaphatott magának és nem becsülte meg azokat a lányokat. Ráadásul megbízhatatlan.
- Sok... sok barátnője volt már? - nyeltem egyet.
- Megszámlálhatatlan. - vigyorgott.
- Hunter, mondd, élvezed, hogy fájdalmat okozol nekem? - felálltam és a szemébe néztem.
- Nem, Isa, nem ez a szándékom. Csak az, hogy tudd: Chris szemében nem voltál különleges. - azzal megfordult és elviharzott.

A csodálatos-bátyám-Hunter illúzió egy pillanat alatt szertefoszlott. Ha tényleg szeretne, a szemembe vágta volna, hogy Chris számára csak egy újabb bábu voltam? Kötve hiszem. Ráadásul egyre több kétségem támadt a találkozást illetően is. Most Hunter vagy utálja Christ - de akkor miért akarta, hogy találkozzak vele? Vagy pedig az ő csapatában játszik - és akkor meglehet, hogy újdonsült bátyám veszélyt fog rám hozni.
Különben is, mi okom lenne megbízni benne? Megjelent egyik napról a másikra a semmiből, és drogdíler, amit még a tulajdon anyja sem tud. Miért lenne most odaadó nagy testvér? Mi van, ha csak ki akar használni?
Elegem volt a sok bizonytalanságból. Hirtelen eszembe jutott az a buli, ami mindent beindított. Sosem kellett volna odamennem.
De már én is bekerültem ebbe a mókuskerékbe, és nem szabadulhattam belőle, akármennyire akartam is - márpedig akartam, minden erőmmel. Abban reménykedtem, hogy a Chris-sel való találkozás után már végleg lezárhatom magamban ezt a részét az életemnek.

Kellemes, napfényes délután volt, így Bogárral az oldalamon futni indultam. Olyan régen csináltam már ezt, hogy duplán jól esett a kis mozgás, úgy sprinteltem, mint aki sohasem futhat többet.
Nem akartam gondolkozni, nem akartam agyalni semmin, így egy szomorú, de annál szebb számot kapcsoltam be a fülhallgatómon.
Nem volt célom, hagytam, hogy a lábaim vigyenek valamerre. Hamarosan a kedvenc parkomnál kötöttem ki, és az ismerős padra leülve szomorkásan mosolyogtam a távolba. Pár hete még mi volt a legnagyobb gondom? Hogy John bunkó. Istenem, ha megint csak az lenne a dilemmám, milyen boldog lennék!
Nem akartam depresszív-filozofikus hangulatba kerülni gondolataimtól, amit a fejemben szóló dallam csak tetézett, így egy vidámabb dalra váltottam és tudatosan kizártam a rossz gondolatokat a fejemből. Fütyültem Bogárnak, majd nem haza, hanem Johnék felé vettem az irányt. Nagyon szükségem volt már vele egy jó beszélgetésre.

Amikor John mosolyogva beengedett, úgy éreztem mintha minden gondomat magam mögött hagytam volna ahogy beléptem a küszöbön.
- El kell mondanod mindent. - terelt fel legjobb barátom maga előtt a szobájába, én pedig otthonosan lehuppantam egy fotelbe és elmondtam neki mindent. Nem csak Chris-ről, de Hunter-ről is elláttam az össze eddigi információmmal, ő pedig figyelmesen hallgatott ahogy csak beszéltem és beszéltem. Amikor már a szusz is kifogyott belőlem, nem hogy a mondanivaló, hitetlenkedve elnevette magát, majd kijelentette:
- Isa, az életed egy szappanopera.
- Az? - kérdeztem megütközve. Nem akartam szappanoperát. Miért lett az? Miért... fordultam ki ennyire önmagamból?
- Tudom, hogy utálod a szappanoperákat, de ez az igazság.
- Lehet. - vontam vállat egykedvűen. Az elmúlt napok történései után már édesmindegy volt, ha valaki az életemet az általam legutáltabb film-szerűség nevével titulálja.
- És Lily hogy fogadta hogy haza kellett jönnötök?
- Ó, kissé meg volt rökönyödve, de persze engedelmeskedett amikor mondtam neki, hogy s.o.s. Ha már itt tartunk, Chris nem keresett minket. - nézett a szemembe, magyarázatra várva.
- Fogalmam sincs, hova ment, de holnap találkozni fogok vele. - mondtam nagyot sóhajtva.
- Normális vagy? - ragadta meg a csuklómat John, és mélyen a szemembe nézett. - Mondd, meg vagy zakkanva? Mi kell még, hogy el is kapjon és ki tudja mit tegyen veled?
- John, ez a bátyám ötlete volt...
- ...akit mindössze egy napja ismersz és maga is díler, ráadásul a drágalátos Chris-sel egy bandában!
- De a bátyám! - préseltem össze elégedetlenül az ajkaimat.
- És? Honnan tudod, hogy bízhatsz-e benne? - John tekintete kemény és rideg volt, olyannyira, hogy el kellett fordítanom a fejemet.
- Akkor is el fogok menni. - szűrtem dacosan a fogaim között.
- Valóban? - John kétségbeeséssel vegyes dühvel engedte el a kezem és elhúzódott. - Akkor tedd tönkre az életedet, de ha ilyen hülye vagy, nem fog érdekelni!
Elöntött a düh; felpattantam és kiviharzottam a szobájából, majd levágtatva a lépcsőn kivágtam a bejárati ajtót és nagy léptekkel kisiettem a kapun.
- Fuss, fuss az igazság elől, tényleg, igazad van! Menekülj kétes emberek karjaiba a barátaid helyett! Remélem, látlak még élve! - ordított utánam John, de félelem vibrált szavaiban. Amit azonban mondott, szíven talált. Szemeimet elöntötték a könnyek, és záporban hullottak a ruhámra. Homályosan láttam, alig tudtam kivenni magam előtt az utat, így inkább leroskadtam egy padra és kezeimbe temetett arccal sírtam tovább.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy Johnnak teljesen igaza volt, és tudtam, hogy féltésből mondta amit mondott. Tudtam, mekkora egy barom vagyok mindezért, de mégis éreztem, hogy el fogok menni arra a találkozóra. Nem tudtam megmagyarázni miért vágyok rá annyira, hiszen én magam futottam el Chris elől, akkor mégis miért akarok vele találkozni?
Olyan hülye vagyok!! - ordítottam magamban, és hirtelen felindulásból, miután egy durva mozdulattal letöröltem a könnyeimet (és kis híján a bőrömet is), felpattantam és hazarohantam, majd berontottam Hunter szobájába. Bátyám éppen az ágyán ült, háttal nekem és nekilendülve vitatkozott valakivel, aki vele szemben ült, de a szoba fekvésétől nem láttam.
- Nem, nem, várd már meg a holnapot! És mindenek előtt húzz innen, mert ha itt felfedeznek, hát, nem hiszem hogy még egy pillanatot is élni fogsz.
- Hunter... - kezdtem, de a torkomon akadt a folytatás.
Pár lépéssel átszeltem a bátyám és köztem lévő távolságot, és szaporán dobogó szívvel vettem tudomásul, ki ül vele szemben.
- Chris!! - sikoltottam fel miközben szájamra tapasztottam kezeimet az elképedéstől.
- Isabella! - rajta is meglepettség látszott, de nem szólt semmit csak némán felállt és tett felém egy lépést. Ugyanabban a pillanatban, amikor ő közeledni kezdett felém, és hátrálni kezdtem.
- Ha egy ujjal is hozzám mersz érni... - figyelmeztettem, de a hangom remegett, így nem tudtam sok tekintélyt adni szavaimnak.
- Nyugodjon meg mindenki, nem fog semmi sem történni! - Hunter felállt, pont közém és Chris közé.
- Most pedig tudatom a játékszabályokat. - villantott meg egy veszélyesen bájgúnár mosolyt, de az a mosoly gonosz és kárörvendő volt, nem olyan, amit egy bátyától elvárható.
- Isabella. - fordult felém, és szánakozó mosollyal végigmért. - Isabella, de kis ártatlan, naiv lány, aki mit sem tud az életről. Na figyelj, húgi.
Bár tényleg a féltestvérem vagy, sosem szerettelek. Először is, mert az anyánk - undorodva, szinte köpve ejtette ki a szót - mindent elcseszett. Nem kellett volna engem soha még csak a világra sem szülnie, hogy megkíméljen attól a féreg apámtól. - itt megint eltorzult az arca a sok év visszafojtott dühétől és undorától. Döbbenten néztem, hogy beszél a szüleiről. Az én anyámról és az ő apjáról. De nem tudtam hibáztatni. Az élete egy pokol volt, és ezek után sem lesz jobb.
- Aztán - folytatta, - megismertem ezt a sok, velem egy sorsra jutott emberkét. - Chris felé bökött az állával. - Hogy Chris ki és egyáltalán miért lett díler, nem tudom. - vont vállat idegesen. - De már nem is érdekel. Féltékeny vagyok rá sok szempontból és ennek csak elenyésző része a lány-ügy. - elfordult Christől.
Azt ugyan nem mondom, hogy téged utállak - rám nézett - de szeretni sem szeretlek. Egy naiv kis libuska vagy, folyamatosan sírsz olyan dolgokon aminél másoknak kisebb problémájuk is nagyobb. - legyintett.
- Szóval, hadd fejezzem be a kis tósztomat. Léért jöttem ide, értve? Chris 100 ezer dolcsit ígért ha ezt a találkozót levajazom neki. Itt van, tessék, akkor legalább egy nappal korábban elhúzhatok ebből a rohadt házból. - belerúgott a falba. Kicsit le voltam sokkolva, nem akartam rászólni.
- Nyugi, anyádéknak majd írok egy undorítóan nyálas búcsúszöveget. - nézett rám, és arcát elöntötte a gyűlölet. - Nem kell majd magyarázkodnod, nyugi van. Még a végén megterhelő lenne, nem igaz, húgi? Hiszen neked annyi komoly problémád van az életben, nem? - gúnyosan felnevetett, majd elkomorodva Chris felé fordult.
- Ide az anyagot.
- És aztán? Vissza Vegasba? - kérdezte Chris, miközben leperkálta neki a kért összeget.
- Nem, elhúzok a büdös francba és ajánlom hogy ne köpj be.
- Azt se tudom hova mész, seggfej. - vigyorgott lesajnálóan Chris.
- Jól van, baromarc, akkor értjük egymást. - vigyorgott Hunter is, de ez nem olyan haveri csevej volt, ahol csak viccből fordulnak elő csúnya szavak. A felek itt komolyan is gondolták őket.
- Mentek búcsúzkodni. - vigyorgott rám Hunter, és "elmorzsolt" egy könnycseppet a szem sarkában. - Szerencsére a szánalmas szüleid nincsenek itthon. Ha megírtam a levélkémet már itt sem vagyok. - elégedetten nyugtázta, ahogy öklöm tehetetlen dühbe szorult a szüleimről mondottak miatt, de nem tehettem semmit. Legalábbis nem tettem semmit.
Ketten maradtunk.
Kínos, feszült csend állt be közénk, majd hallottuk amint Hunter feltrappolt a cuccaiért. Megfogta a bőröndjeit, majd egy-egy sértést a fejünkhöz vágva távozott. Chris vissza is szólt neki valami szaftos káromkodást, de én nem mertem. Két olyan férfival - mert ezek már nem kisfiúk voltak - voltam ebben a házban, akik egyikében sem bíztam egy cseppet sem, és mindketten az ellenségeim voltak.
Egy rossz szó, és én, a lány elég rosszul járhatok. Ezért inkább megnémultam.
BUMM!
Hunter bevágta maga mögött az ajtót. Nagyszerű, eggyel kevesebb.
Chris, abban a pillanatban, ahogy Hunter elhúzott, két lépéssel előttem termett, átfogta a derekamat és hosszasan megcsókolt.
Az első meglepetés elmúltával azonnal ellöktem magamtól.
- Hagyd nekem az undorító nyálas filmek beli befejezést!! - kiáltottam rá magamból kikelve. - Elegem van belőled! Nem fogsz a hülye csókjaiddal levenni a lábamról, és a konfliktusokat mindig csak szerelemmel hárítani!! - nem érdekelt, hogy - ki tudja? - meg is ölhet, ha akar. Akkor nem. Csak mondtam a magamét.
- Betelt a pohár! Egy hülye, naiv, szerelmes liba vagyok! Igen! De meg akarok változni, és meg is fogok. Hogy lehettem valaha is olyan hülye, hogy mint a filmekben, az első, ismeretlen szerelem nyakába vessem magam és vakon megbízzak benne?! Hogy lehettek ilyen hülyék a szüleim?! - bukott ki belőlem. Anyám egyszer elkövetett egy hatalmas hibát. És ugyanezt megengedte a lányának is?! Ép ésszel nem tudtam felfogni, hogy engedhettek el Vegasba. Ironikus, hogy én akartam annyira, most pedig meg tudtam volna őket rázni, hogy hogy lehettek ennyire felelőtlenek.
- Egy drogdíler vagy, és nem fogsz a kedvemért megváltozni, de nem is kell! Átvágtál, mégpedig többször, nem is jelentettem a számodra semmit! Tűnj el innen, gyűlöllek! - a végén szinte már üvöltöttem.
Nem érdekelt, mit tehet velem vagy mit nem. Ha megöl, ha elvisz, ha megerőszakol... nekem aztán rohadtul nem tök mindegy ugyan, de a pillanat hevében nem ezen gondolkoztam.
Mindent elmondtam, amit el akartam. Utáltam magamat a naivitásom miatt, őt, mindenért, Huntert a létezéséért, Johnt az összeveszésünkért, Richiet az alázatáért, Lilyt, mert sokszor nem viselkedett velem nem hogy legjobb barátnőként, de egyáltalán még barátnőként sem, és utáltam a szüleimet a felelőtlenségük miatt.
A gyűlölet tombolt bennem, a vér a fülemben lüktetett.
Chris nem próbálta megjátszani az aggódó, figyelmes és türelmes szerelmet, a felszarvazott ex-et, semmit. Az arcán neki is éppúgy érzelmek, heves érzelmek kavarogtak mint az enyémen.
- Isa, nem fogok neked hazudni. - szólalt meg. - Nagyon rosszul esett, feldühített amiket az előbb mondtál, és teljesen el is felejtettem, miért jöttem ide. De eszembe jutott: békülni. Sajnálok mindent...
- Ne sajnálj már folyton mindent! - szakadt ki belőlem - Hanem végre MAGYARÁZZ is meg valamit!!
- Nem. - keményedett meg az állkapcsa. - És el is mondom miért.
- Elmagyarázod miért nem magyarázhatsz meg semmit? - gúnyosan felnevettem. - Milyen logikus.
- Isa, kérlek... - nem könyörgött, a kérése fenyegetett, mintha azt mondta volna: vigyázz, mert ha nem dugulsz el, könnyen megeshet, hogy olyat teszek, amit később megbánok.
Hirtelen elhallgattam. Éreztem, hogy túlléptem egy határt, és hirtelen a fene nagy bátorságom is elszállt.
- Köszönöm. - vett mély levegőt Ian.
- Azért szakítottam veled, mert a főnök válaszút elé állított: vagy te is drogdíler leszel, vagy haladéktalanul elmész és semmilyen kapcsolatot nem tartasz fönt velem. Már megismerkednünk sem lett volna szabad. Egy éjszaka még nem tilos de komolyabb ismeretség... De te nem tudtál a drogokról, és ez a szerencséd. Ha tudtál volna, már fogoly vagy díler lennél - más lehetőség nincs. - komolyan, nyugalmat erőltetve magára beszélt. - Azért vittelek magammal Vegasba, mert hülye voltam. - itt nem nézett a szemembe. - Azért, mert tetszettél, és mert mindenkinek meg akartam mutatni: én vagyok olyan fenegyerek, hogy vihetek külsős barátnőt, ami pedig dílereknek tilos.
- Szóval én csak eszköz voltam. - érzelemmentes hangon mondtam, ami engem lepett meg a legjobban.
- Nem! Legalábbis nem CSAK eszköz... - vont vállat zavarban. - Tényleg nagyon tetszettél, hidd már el. Szerelmes is el kezdtem beléd lenni...
- Szóval el kezdtél belém szeretni... - bólogattam - csodás. Mesés. Csak akkor előtte mi a fenének etettél azzal a sok szerelmes ömlengéssel?! - csattantam fel.
- Ha az embernek tetszik valaki és hirtelen erős vonzalmat kezd iránta érezni, azt sokszor szerelemnek hívjuk, tévesen, mert az még csak a fellángolás, a szerelem mélyebb, több idő kell hozzá. - magyarázta meg.
Válaszul mordultam egyet - közel sem erre voltam most kíváncsi.
- Csak utána bezavart a "vezető". Aztán a főnök azt mondta, hogy vagy belépsz, vagy eltűnsz. Sok időbe telt ám, míg azt kierőszakoltam belőle, hogy az "eltűnsz"-et választhasd, mert nem akarta elhinni, hogy nem tudsz a szerekről.
- Most boruljak a nyakadba? - kérdeztem gúnyosan. - Ó, én megmentőm!
- Beérném azzal is, ha nem szólnál folyamatosan közbe. - szűrte a fogai között. - Nagyon felvágták ám a nyelvedet amióta nem találkoztunk.
- Talán kicsit felnőttem, és ez annak köszönhető hogy átvágtál.
- Hát nem érted?! - most már ő csattant fel. - Nem érted még mindig?! Elmagyaráztam!! Ha egy kicsit is felnőttél volna, megértenéd!!
- Képzeld, attól még nem gyógyulnak be egy-kettőre a megaláztatás sebei! - mondtam mérgesen. - De legalább most már világos. Csak kell egy kis idő, mire ezt megemésztem és helyre rakom magamban. - mondtam jóval csendesebben és nyugodtabban.
- Megértem. - sóhajtott. - Bellám, csak annyit szeretnék mondani... - elakadt, de ezúttal nem szóltam közbe. - Csak annyit, hogy tudnod kell, nagyon szeretlek és féltelek. Ha önző lettem volna, rábeszéllek a dílerségre: de mi hasznunk lenne belőle? Lehet, hogy valamelyikünk kiszeretne majd a másikból, de ha örökké együtt is maradunk, ezt az életet nem kívánom senkinek. Pénz van, de szabad akarat és normális élet nincs. - ahogy ott ült az ágy szélén, hirtelen megesett rajta a szívem. Végül is... nem akart rosszat. Nem mondom, hogy a szerelme önfeláldozó és áldozatkész volt, de szeretett, és a végén mégis csak "megmentett". Érdekelte legalább egy kicsit a sorsom.
- Na és az esküvőnk? - utáltam, hogy elcsuklott a hangom. Nem akartam érzelmes, szerelmes és gyenge lenni. - Akkor legalább már szerettél? Vagy az is csak színjáték volt?
- Akkor végre úgy érezhettem, hogy normális az életem. Igaz, nem egy törvényes esküvő volt, de nekem teljesen olyan volt. Nagyon szerettelek, és később, ha együtt maradunk, márpedig ez nem rajtam múlt volna, biztosan elveszlek. Bárcsak élhetnék normális életet! De ebből az életből nincs kiszállás.
Sokáig hallgattunk. Végül Chris felállt:
- Köszönöm, hogy meghallgattál. Legalább most már tiszta a lelkiismeretem, tudsz mindent. Nem akarok Rómeó és Júliát játszani, hogy a szerelmesek elszakítják egymástól majd egymást karjai köz halnak meg, de szeretlek. Majd biztos túllépünk egymáson. Remélem, legalább párszor még találkozunk, de nem tudom, hogy hozza az élet. - hozzám lépett. - Megcsókolhatlak? - Arca csupán centikre volt az enyémtől. Egész lényét éreztem, teste melegét, parfümje bódító illatát... volt valami ebben a közelségben, valami különleges. Intim, meghitt volt úgy, hogy egy ujjal sem értünk a másikhoz.
- Várj... - kezdtem. - Szeretném megköszönni hogy tisztáztad. Nagyon sajnálom, hogy ez az életed... de... miért kerültél ebbe az egészbe bele? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Ez egy hosszú történet, és korántsem vidám.
- Engem érdekel... - ellenkeztem, de ő szelíden megrázta a fejét és megsimította arcomat. - Remélem, lesz legközelebbi találkozásunk, hogy elmondhassam. De nem most.
Kezét arcomon hagyta, én pedig kezemet kezére tettem.
- Köszönök mindent. Csodálatos volt szerelmesnek lenni beléd. - elmosolyodott. - Bár ha elölről kéne kezdenünk... talán jó lenne, ha meg sem ismertük volna egymást. Megértem hogy miért nem mondtál el olyan sok mindent. Maradtak még bennem tüskék de majd... majd kihúzom őket egyedül. - megint elérzékenyültem. A fenébe!! Nem akarok nyálasan megválni tőle.
Lassan, nagyon lassan közelítettem ajkaimmal ajkai felé. Először csak ajkaink érintkeztek puha, finom csókban, majd egész testünk: ő átkarolta derekamat, én a nyaka köré fontam karjaimat, majd, ahogy a kezdeti merevség lassan feloldódott köztünk, testünk szorosan összefonódott.
Nem tarthatott 5 percnél tovább, mégis óráknak tűnt: ajkainkkal először lassan, régi ismerősökként köszöntöttük egymást, de még mindketten feszélyezve éreztük magunkat. Lassan feloldódtunk: ajkunk régi titkokat mesélt egymásnak, szerelmünk ismét lángra kapott: szenvedélyesen csókolóztunk. Majd megéreztük, hogy eljött a búcsú ideje: kétségbeesetten, válni nem akaró ragaszkodással téptük egymás ajkát, majd egy finom búcsúcsókban forrtunk. Amikor ajkaink elváltak egymástól, lihegve, szomorúan néztünk egymás szemébe.
- Mennem kell. - lehelte Chris, én pedig bólintottam.
Lekísértem, majd amikor már félúton volt a kapu felé, én pedig az ajtóban állva néztem távolodó alakját, megfordult és szomorúan rám nézett:
- Nem kellett volna megcsókolnom téged. Most képtelen vagyok elmenni.
A távolságot (ami csupán pár méter volt) fél másodperc alatt tettem meg: ugyanígy éreztem. Fene a romantikus könyvekbe! Nem érdekel már, ha nyálas vagyok. A karjaiba repültem, szorosan átkaroltam és ismét kétségbeesett csókba kezdtünk.
Zihálva, szomorúan váltunk el.
- Miért kell menned? - súgtam halkan.
- Ha maradnék, csak nehezebb lenne. - súgta vissza. - Nekünk nincs közös jövőnk.
- Tudom. - sóhajtottam, és homlokomat az övéhez döntöttem. Egy erős, szenvedélyes csók után lassan kibontakoztam öleléséből, és visszacammogtam a nyitott ajtóba. Chris szomorúan vetett még egy pillantást rám, tekintetünk utoljára összekapcsolódott; majd néztem, ahogy eltávolodik házunktól, tőlem és a szerelmünktől lassú, megtört léptekkel.
A torkomban gombóc volt, mégsem sírtam. Azért nem, mert egyszerűen nem akartam, pedig kis híja volt, hogy nem bőgtem el magam.
Nyálas volt a búcsú. - gondoltam, miközben nagy nehezen felmásztam a szobámba és leheveredtem az ágyamra. Lassanként az embergyűlöletem is alább hagyott, nem maradt más, csak tompa szomorúság.
Tudtam, hogy szerelem volt köztünk Chrissel. Azt is tudtam, hogy még most is szeretem, és hogy ez csak idővel fog elmúlni. Majd jön egy másik srác, Chrisnek pedig egy másik lány. Ez így van rendjén. Most viszont nagyon hiányzott, és elszörnyedtem, ha belegondoltam, milyen élete van neki.
Rengeteg gondolatom volt, a fejem csak zúgott: sok mindent kellett tisztáznom magamban. Amikor a szüleim hazajöttek és anya feljött a szobámba és leült az ágyam szélére, még mindig ugyanúgy feküdtem ott, mint három órával azelőtt.
- Mi történt, Szívem? Mi bánt? - kérdezte aggodalmasan, és elsimított egy tincset a homlokomból.
Hogy mi történt? Rengeteg minden. Talán kívül nem is történ fele annyi sem, mint amennyi dolog bennem történt az elmúlt három órában.
Szerettem, gyűlöltem, csókoltam, búcsúztam, csalódtam, megértettem, elkeseredtem...
... de azt hiszem, végre egy kicsit felnőttem. Végre tisztábban és reálisabban látom a dolgokat. Végre nem vagyok (annyira) naiv. Végre felfogtam a dolgok jelentését. Végre megismertem az emberek igazi jellemét.
És végre visszataláltam önmagamhoz.