Eszméletlenül mérges vagyok magamra, és nagy lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt. :(
Pedig úgy terveztem, hogy most már úgyis csak 8 fejezet van hátra, és akkor azokat megírom, hogy szép kerek vége legyen a történetnek, és ne kelljen a befejezés miatt sokat várakoznotok... erre mi történik?
Természetesen minden munka a nyakamba szakad.
Tanulás, írás, újságírás, különórák, egyéb programok... rettentően sajnálom!
Remélem, továbbra sem pártoltok el tőlem, és nagyon jó olvasást szeretnék kívánni!! ♥
Lovelife ♥
Ui.: Nagyon szépen köszönöm a kommenteket... ♥ És Rebeka Caff, sok szeretettel üdvözöllek és köszöntelek a blogomon, köszönöm a kommentedet és a feliratkozásodat! :)
Richie és Flower.
Két e-mail várakozott "bontatlanul" a postafiókomban. Richie-től és Flower-tól voltak.
Tudtam, hogy nem halogathatom tovább, meg kell néznem őket.
Erőt vettem hát a félelmeimen, és kinyitottam, először Richie-jét:
Címzett: isa.bella@gmail.com
Tárgy: -
Levél:
Drága Isa!
Újra és újra csak ezt tudom mondani: szeretlek.
Nem érdekel, mit és miért tettél. Nem zavar, ha más fiúd is volt, nem, nem érdekel.
Teljesen meg vagyok érted bolondulva.
Isa, kérlek, bármit megteszed, bármit elfogadok, csak ne menekülj el tőlem, és légy az enyém!
Szeret: Richie
A rövid, tömör levél pont azt tartalmazta, amit gondoltam. Lily beszámolója után el tudtam képzelni, milyen állapotban lehet Richie, és ez pontosan tükröződött az e-mailjén is: mindenáron vissza akart kapni.
Megdöbbentett ez a nagy ragaszkodás.
Vajon miért szeret ennyire?
Nem voltam egy önértékelési zavarokkal küzdő lány, de azt egyszerűen nem tudtam ésszel felérni, miért kellek ennyire egy 20 éves fiúnak.
Mitől tart olyan vonzónak?
Nem értettem, nem fogtam fel pontosan, hogy mire megy ki ez az egész, de egyre jobban féltem tőle. Richie kezdett egy mániákussá válni, ami pedig engem taszított.
Miután bezártam az e-mailjét, nagy levegőt véve megnyitottam Flower-ét:
Isa!
Sajnálom, hogy nem voltam egyértelmű a telefonban, de annyi minden összezavar!
Hallgass meg, kérlek, olvasd el, amit leírok!
Chris veszélyes. Nem hozzád való. Ő... olyan dolgokat rejteget, amikről neked fogalmad sincs! Sötét és megbízhatatlan. Kérlek, szakíts vele és felejtsd el! Jobb, ha nem tudod, miben mesterkedik.
Hallgass rám kérlek!
Flower
Elegem lett.
Teljes torkig voltam már azzal, hogy mindenki csak titkolózott körülöttem, kétértelmű célzásokat tett, és még véletlenül sem mondta volna ki a teljes igazságot, köntörfalazás nélkül.
Tisztán érződött Flower-en, hogy féltékeny. Én pedig abban a pillanatban nem gondolkoztam: kicsinyes bosszúval, önelégült mosollyal gépeltem le neki ezt a pár sort:
Kedves Flower!
Nem kell aggódnod, Chris tökéletesen hozzám való. Jövő héten feleségül vesz.
Puszil: Isa
A "kedves" és a "puszil" csak gúnyos döfések voltak. Mielőtt még kétszer végig gondolhattam volna, elküldtem neki a levelet.
Pont kijelentkeztem, amikor ajtónyílást hallottam.
- Szépségem?
- Chris! - mosolyogva pattantam fel, és siettem elébe. Miután egy csókkal köszöntött, szemöldökét felvonva mosolygott:
- Elillant a haragod?
- Ami azt illeti, nem, de most van egy sokkal jobb hírem a számodra! Ugye nem gond, ha a vendégszobát lakni fogják? - mosolyogtam.
Gyanakodva nézett rám, aztán megkérdezte:
- Kik? Mikor?
- Tudod, a legjobb barátnőm és barátom, akik mellesleg egy párt alkotnak. Meghívtam őket az esküvőnkre! - jelentettem be önelégült mosollyal.
Chris azonban nem látszott ilyen lelkesnek. Száját elhúzva, lassan, elnyújtva kérdezte:
- Pontosan mikor akartad ezt közölni?
- Most. - a mosoly lefagyott az arcomról. - Most beszéltem a barátnőmmel, és azt mondta, jönnek. Nagyon lelkes volt, és nekem is hiányzik, örülök, hogy viszontláthatom. Talán gond?
Fagyos csend telepedett közénk.
Nem értettem, Chris miért van annyira kiakadva.
Azt mondta, azt hívhatunk, akit akarunk, nem szabta meg, hogy kit nem! És mellesleg ez pont annyira az én esküvőm, mint amennyire az övé, tehát jogom van a saját barátaimat meghívni!
Vagy esetleg azon kapta fel a vizet, hogy itt fognak lakni nálunk?
Ismertem annyira John-t és Lily-t, hogy vannak olyan tapintatosak, hogy nem fognak minket zavarni, és nem lesznek a terhünkre.
Miközben ezen gondolkoztam, Chris nemes egyszerűséggel ott hagyott, és a nappaliba vonult.
- Chris? - baktattam utána, - Mi ütött beléd?
- Semmi. - szája vékony vonallá préselődött a dühtől, miközben nagy, durva mozdulatokkal elkezdett egy könyvet lapozgatni.
Leültem mellé, és szelíden kivettem a kezéből a könyvet.
- Chris. - néztem a szemébe komolyan. - Ezt ne csináld. - a szemembe nézett végre. Tekintetében szomorúság és düh fodrozódott, akár egy víztükrön.
- Isa, azt hittem, édes kettesben leszünk az esküvőnk utáni nászéjszakán, erre te idecsődítesz a nyakamra egy csomó, általam ismeretlen vendéget.
Itt telt be a pohár.
Egyszerűen torkig voltam már Chris-sel.
- Na idefigyelj! - a kezem ökölbe szorítottam. - Te nekem ne beszélj az édes kettesről, rendben? Egész nap édes kettesben vagyunk, vagyis lehetnénk, ha te, különböző ürügyekre hivatkozva, nem lépnél le folyton! Abba bele sem gondoltál, hogy ide hozol engem egy idegen városba, és majdhogynem kevesebbet foglalkozol velem, mint amikor még külön éltünk? Legalább amikor találkoztunk, akkor igazán csak én érdekeltelek!
A rengeteg titkolózás körülötted megőrjít. Te sem vagy hajlandó elmondani semmit normálisan, sem a barátaid, akik viszont ki vannak akadva azon, hogy elveszel.
A kötetlen esküvőnkre ide merészelek hívni két embert, akik számomra sokat jelentenek, és te ki vagy ezen akadva!
Az fel sem tűnt neked, mennyire szenvedek egyedül teljes álló nap egy teljesen idegen helyen, idegen emberek között! - kifulladva hallgattam el.
Egyszerűen kibukott belőlem mindez. Teljesen elegem volt már mindenből, és nem akartam többé magamba rejteni ezeket a sérelmeket.
Chris némán, pislogás nélkül hallgatott végig.
Amikor monológom végéhez értem, halkan megszólalt:
- Szeretsz?
- Szeretlek, nagyon is, de ne várd el, hogy mindent elszenvedjek a szeretet miatt! Akkor az nem az! - fakadtam ki.
Chris csak csendben ült. Nem szólt semmit, és ez idegesített.
- Rendben, ne is reagálj! - fortyantam fel, - Biztosan a falnak beszélek! - duzzogva keresztbe tettem a karomat, majd felálltam.
- Isa! - Chris hátulról megfogta a derekamat, és az ölébe húzott. Megcsókolta a nyakamat, majd duruzsolva a fülembe súgta:
- Ne haragudj, édes.
De abban a pillanatban ez a gesztusa is csak felhúzott. Elegem volt, hogy mindig egy szerelmes vallomással próbálta elhárítani a problémákat.
- Figyelj, ez komoly. Nem akarom, hogy erre rámenjen a kapcsolatunk! Beszéljük meg a problémákat! - néztem rá kissé lehiggadva.
- Felhúztam magam, de teljesen igazad van. Ne haragudj. - bűmbánóan pillantott rám. Lemondóan sóhajtottam, és felálltam az öléből.
- Akkor hívom Lilyéket, hogy mikor érkeznek. - mondtam, azzal szomorúan tárcsáztam a barátnőmet.
- Isa? - szólt bele a telefonba Lily, - Mi baj?
- Mikor jöttök pontosan? Csak hogy úgy szervezzük a dolgokat, és elő tudjak készülni a fogadásotokra! Van egy nagyon szép vendégszobánk, azt előkészítem nektek...
- Szó sem lehet róla! - vágott a szavamba barátnőm, - Hallani sem akarok arról, hogy a nászéjszakátokat elrontsuk! Egy kis panzióban fogunk lakni, és amúgy is csak egy hetet tudunk maradni.
- Nem, muszáj nálunk laknotok!
- Isa, ne gyerekeskedj! Kész pasz, az lesz, amit én mondok, hiszen ismersz. - nevetett fel.
- Lily, egy panzió itt horribilis árba kerül! Kérlek, aludjatok nálunk, nem zavarnátok!
- Téged talán nem, de nem hiszem, hogy a vőlegényed is el lenne ragadtatva az ötlettől. - Lily hangja hideg volt. Ez a mondata talált - nem tudtam rá mit mondani, hiszen így volt.
- Ho-honnan veszed? - dadogtam. Hogyan találhatta ki pontosan, mi volt Chris reakciója?
- Nyugodj meg, ismerem ennyire a férfiakat.
- Mikor érkeztek? - próbáltam elterelni a kellemetlen témát.
- Holnap, délután 4-kor.
- Rendben, akkor találkozunk a repülőtéren!
- Rendben. Vigyázz magadra!
- Te is! - sóhajtottam, és legyőzötten tettem le a telefont.
A nappaliba mentem. Chris még mindig ott ült, ahol az előbb hagytam. A semmibe meredve filozofált valamin, amikor elé álltam.
- Megnyugodhatsz, nem fognak itt aludni! - mondtam egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Miért nem? - kérdezte látszólag együttérzően, de észre vettem, hogy megkönnyebbült.
- Mert Lily nem akar minket zavarni. Jobban mondva téged. Pontosan tudta, hogy te nem látnád őket szívesen!
- Erről szó sincs! - tiltakozott erőtlenül.
- Rossz színész vagy. - mosolyogtam gúnyosan, majd faképnél hagytam.
Másnap reggel Chris, csodák csodájára, nem ment el sehova. Nem hagyott semmilyen bocsánatért esedező üzenetet, és nem készített engesztelésképpen ágyba reggelit sem.
Helyette békésen szuszogott mellettem, amikor én kiosontam a fürdőszobába.
Ahogy megmosakodtam és felöltöztem, egyre inkább azt éreztem, hogy bár nagyon szeretm Chris-t, ez így nem jó.
Rengeteget veszekedtünk, és a vonzó, csábos énje mögött volt egy másik is, aki folyamatosan kerülte a problémákat, és nem avatott be semmilyen fontos ügybe engem, akit elvileg szeretett.
Egyre jobban kezdtem megbánni, hogy vele jöttem.
Kiléptem a fürdőből, majd teljesen felöltözve kinyitottam az ajtót. Tétovázva léptem át a küszöböt, majd meggondoltam magam, és egy cetlit hagytam Chris-nek az étkezőben:
Chris!
Elmentem, majd jövök.
Ne aggódj, minden rendben.
NE GYERE UTÁNAM!!
Isa
Chris bizonyára rá fog jönni, hogy elmentem, egy cetli nélkül is, és azt is kilogikázhatja némi értelemmel, hogy majd visszajövök. Szóval nem sok információt adta neki, ráadásul ez a "ne gyere utánam" olyan volt, mintha egy kutyának mondanám, hogy "helyedre!".
Elnevettem magam, majd felszabadultan kiléptem a lakásból.
Lehet, hogy rossz döntés volt, de nem érdekelt: elhatároztam, hogyha Chris nem avat be, akkor majd én magam járok utána a dolgoknak.
Az utcán haladva átkoztam magamat, amiért olyan ostoba voltam, hogy mégcsak Hunter vagy Chris másik haverjának számát sem mentettem el a telefonomba.
Így kénytelen voltam a diszkó felé, ahol azt a nem túl kellemes emlékű estét töltöttük.
A villogó, népszerű és zsúfolt szórakozóhely most teljesen üres és nyugalmas volt. Csak egy takarító mosta fel éppen a padlót, de rajta kívül senkit sem láttam bent.
Nekifeszültem a nehéz ajtónak, és belöktem. A takarító, egy szőke hajú, hízásnak indult, mindazonáltal elég csinibaba nő, mogorván vakkantott:
- Mit keres itt? Este van a buli. Ilyenkor kizárólag a személyzet és... - egy pillantással elhallgattattam. Látta, hogy célom van, és nem egy eltévedt járókelő vagyok, így nem folytatta a monológot.
- Mit akar? - kérdezte még mindig barátságtalanul.
- A pultossal beszélni. - jelentettem ki.
- Nem tartózkodik jelenleg a klub-ban... - kezdte, de én türelmetlenül és izgatottan leintettem: - A telefonszáma kell.
- Nem adhatom ki a beleegyezése nélkül... - tiltakozott gépies, fásult hangon.
- Nézze, én az ismerőse vagyok, csak egy szerencsétlen véletlen során elvesztettem a telefonszámát, ugyanis kitörlődött a telefonomból... - a takarító arckifejezését elnézve teljesen egyértelmű volt, hogy kár próbálkoznom. Rettenetesen nevetséges kifogás volt, annyi biztos.
- Nos, rendben, nem mondok semmit: adja meg a telefonszámát, és már itt sem vagyok!
- Ha szabad kérdeznem, mire kell önnek az a telefonszám? - kezdett bennem felmenni a pumpa, de nem fakadhattam ki: tudtam, hogy ennek az embernek jelen pillanatban ki vagyok szolgáltatva.
Kedves mosolyt erőltettem hát az arcomra, és álszent mézesmázossággal próbáltam rá hatni:
- Kérem, igen fontos lenne. Tudja, az egyik barátnőmnek nagyon tetszik ez a fiú, és meghagyta, hogy derítsem neki ki. Kissé félénk leányzó, de hiszen tudja... - cinkosan kacsintottam rá. Ezzel az volt a célom, hogy a "közös titok" révén elnyerjem a jóindulatát.
A nő arca valamelyest megenyhült, és bár ha vonakodva, de előhúzta a telefonját a zsebéből.
Lediktálta a számát, majd, amikor megköszönve távozni készültem, utánam szólt:
- Megtenné, hogy nem mondja tovább ezt a számot senkinek? Jack nagyon meg fog rám haragudni, ha kiderül, hogy én adtam meg....
- Persze, ez természetes! Hiszen csak a barátnőmnek kell! - mosolyogtam meggyőzően, majd diadalittasan léptem ki a szórakozóhelyről.
A kedvenc parkom felé tartva tárcsáztam a pultos számát. Nem is gondoltam, hogy megtudom a nevét, úgy gondoltam, hogy magázom. Jobban belegondolva azonban már ostoba ötletnek tűnt, és hálás voltam, hogy a nő véletlenül kimondta a nevét.
Jack.
Ahogy a telefon kicsöngött, egyre türelmetlenebb lettem. Azt akartam tudni, hogy mit tud Chris-ék csapatáról. Missy, Gil, Hunter, Evan és sajnos Chris is valami olyasmiben sántikáltak, amiben nem kellett volna.
Szó sem volt arról, hogy nyomozót akarok játszani; nem akartam én hős lenni, aki lebuktat egy csoport gyanús személyt. Sőt, inkább nagyon is abban reménykedtem, hogy mosolyoghatok majd utólag magamon, hogy milyen feleslegesen aggódtam.
- Halló? - gondolataimba merülve megijesztett a vonal túlsó végéről érkező álmos hang.
- Halló? Jack, veled beszélek?
- Igen... Megtudhatom, hogy ki vagy? Nem ismerem a számot, amiről hívtál. - zavarodott hangjára majdnem rávágtam, hogy "Isa", de hirtelen meggondoltam magam: akarva-akaratlanul, de nyomoztam. Márpedig jobbnak láttam, hogyha ezt nem tudja meg senki. Sokkal célszerűbbnek láttam álnevet használni:
- Melody. - hirtelen ez a név jutott eszembe.
- Áh! És... ismerjük egymást? - a hangja másnapos és nagyon fáradt volt.
- Nem, de most már igen. Csak egy gyors kérdést szeretnék feltenni! Gyakran jár a klubba, ahol dolgozol, egy Christian nevű férfi? 22 éves körül lehet... - tettem a tudatlant.
- Ó, gyakran. A haverjaival szokott jönni, meg egy csajjal.
- Együtt van a "csajjal"? - kérdeztem, és a szívem hevesen dobogott.
- Nem, csak a csaj nyomul rá, de elvileg egy másik haverjával jár.
- Volt... volt a disco-ban hétvégén?
- Igen.
- Kivel?
- Megint a szokásos csapattal. de most egy lány is velük volt, feltehetően Chris barátnője. Csinos csaj... - merengett. Az arcom lángvörösre gyúlt, ahogy így megdicsért, bár neki fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az a bizonyos lány.
- Ian - ugye ez a beceneve? - gyakran viszi oda a barátnőit? - tudtam, hogy nagyon is elkanyarodtam a tárgytól, de egyszerűen muszáj volt megkérdeznem.
- Ó, nem nagyon. Ez előtt a csaj előtt, akit a múltkor láttam, egy éve hozta a barátnőjét. Körülbelül fél évig voltak együtt.
- Értem. Nem tudod elmondani, hogy nézett ki?
- Magas volt, csinos, barna hajú... az ördögbe, miért érdekel ez téged annyira? Eleve, mi közöd van hozzá? - fortyant fel váratlanul. Tudatosult benne, hogy mennyi mindent kiadott, szinte különösebb kérdések nélkül.
- Ó, csak érdeklődtem. Tudod, nagyon érdekes társaság. Szoktam őket látni néha. Vajon miről susmognak egymás között olyan sokáig? - behunyt szemmel fohászkodtam, hogy eltaláljam, mit csinálnak Chris-ék. Mert, ha rosszul tippeltem, Jack-nek rögtön szemet fog szúrni.
- Nem tudom. - felelte szűkszavúan. Nem volt már olyan közlékeny, és ez nem volt előny számomra.
- Közeli kapcsolatban vagy velük? Esetleg tudod a telefonszámukat? - torkomban dobogó szívvel vártam a választ.
- Nem! - vágta gyorsan. Túl gyorsan. Megéreztem, hogy hazudik.
- Ó! - sóhajtottam fel csalódottan, majd hirtelen más technikához folyamodtam: - Ó, sajnálom, pedig így sokkal kényelmesebben és gyorsabban elintézhettük volna az ügyet. Így azonban sajnálatos módon más módszerekhez leszek kénytelen folyamodni...
- Mint például? - kérdezte szenvtelen hangnemben.
- Nos, a rendőrséghez. Ha elmondod, miben sántikálnak, nem köplek be senkinek. Ha azonban nem hagysz más választást... - átkoztam magam, a hülye hazugságom és a felszínességem miatt: még csak a számomat sem rejtettem el! Így vissza fog tudni hívni, vagy megadja Chris-nek, aki pedig csodálkozni fog egy kissé... megborzongtam. Nem akartam, hogy tudjon erről a kísérletemről.
- Nézd, egy meg egy millió van még az ilyen típusú csapatokból. Dílerek. - mondta hanyagul, de a hangja vibrált.
- Drogdílerek? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- Nem tudom, de gondolom. Valamiféle feketepiac. Ennyit tudok. Na csá! - mondta, azzal, mielőtt bármit is kinyöghettem volna, lecsapta a kagylót.
Drogdíler.
Olyan sokszor kérdeztem, mi a foglalkozása! Hát ezért nem kaptam választ rá.
Legszívesebben sírtam volna.
Becsapott! Sosem mondta el a teljes igazat, nem tisztelt meg ennyivel. Bár lehet, hogy akkor gyáván elfutottam volna.
Nem! Szeretem Chris-t. Nem hátráltam volna meg. Megpróbáltam volna jó útra, a biztonságos útra vezetni, hogy ne legyen semmilyen baja. Hiszen börtönnel végezheti.
Azt mondta, szeret!
Akkor miért nem bízott meg bennem ennyire? Miért? Nem egy társat akart magának? Csak egy szeretőt? De hiszen a szeretőket nem szokták feleségül venni - emlékeztettem magam. Ha szeret, és azt mondta, hogy majd törvényesen is elvesz, akkor miért nem mondta el? Vagy úgy gondolta, a házasságunk alatt is némán, tudatlanul fogom tűrni, hogy nem tudok róla és a munkájáról semmit?
Vagy esetleg ez az egész házasság-dolog egyféle konc, amit odadobott nekem, mint egy éhes ebnek, ezt mondva: "hallgass"? Ezzel akart meggyőzni arról, hogy szeret, holott csak a kérdéseimtől akar menekülni? Hiszen ez az esküvő nem törvényes. Pénze van, és nem sajnálja, hát akkor esküdjünk meg. Addig sem háborgatom.
A könnyeim már patakokban folytak.
Elegem volt. Nem szeret. - mondtam ki magamban, és hüppögve fújtam ki az orrom. Ahhoz nem eléggé, hogy el is mondja az igazat.
Elhatároztam, hogy haza megyek, és elmondok neki mindent, amit tudok. A szívem mélyén még mindig halványan pislákolt a remény, hogy ez egy butaság, és nem is díler - ha ez igaz, aminek mindennél jobban örültem volna, akkor is kérdőre vonom. Meg akarom tudni, mit dolgozik.
Tisztázni akartam mindent.
Felálltam a padról, és könnyes szemmel botorkálva indultam haza.
- Chris? - ahogy beléptem az ajtón, a ház szokatlanul csendes volt. Már dél felé járt az idő, és megijedtem, hogy miért nem kelt még fel.
- Chris? - ismételtem meg hangosabban. Sehol senki. Egy apró nesz nem sok, annyi sem hallatszott. Lekaptam a cipőket, és villámgyorsan a hálónkba siettem.
Chris ott feküdt az ágyon. Gyengén, erőtlenül tátogott valamit. A szájából ömlött a vér.
- Chris!! - velőtrázó sikolyom betöltötte a házat.
- Isa... - hörgött. - Hí... hívd a mentőket...
Remegő kézzel kaptam elő a mobilomat, és tárcsáztam a segélyt. Lediktáltam nekik a címet miután megnyugtattak, hogy 10 percen belül jönnek.
Chris-hez siettem. Egy lavórt vittem neki, hogy a vért felfogja. Remegő kezekkel karoltam át a derekát. - Édesem, szerelmem, mi történt veled? - megint elfogott a zokogás. Minden bosszúvágyam, dühöm és sértettségem egy csapásra elillant. Magamat okoltam amiatt, hogy itt hagytam. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ez fog bekövetkezni, mégis: ezt nem éreztem felmentésnek.
- Isa... ez... nyugodj meg... nem állandó betegség.... - nyugtatgatott.
- Ugyan, azt hiszed, ha az lenne, elhagynálak? - néztem rá bosszúsan, mire ő halványan elmosolyodott. Már nem hányt vért, ezért óvatosan megtöröltem egy szalvétával a száját.
- Hogyan történt ez? Már korábban is rosszul voltál? - korholtam.
- Nem... nem akartalak megijeszteni. - szabadkozott. Könnyes szemmel néztem rá, mire remegő karral átölelt.
- Szeretlek, ugye tudod? Szeretlek, Isabella, szeretlek drágám. - nagyon meglepődtem rajta, hogy ilyen érzelgősen kimondta mindezt, de végtelenül jól esett.
- Én is szeretlek, Chris. - hajtottam a vállára a fejem.
Az idilli pillanatot a mentősök dörömbölése zavarta meg; felpattantam ajtót nyitni nekik. Válaszoltam a kérdéseikre, majd bevezettem őket Chris-hez.
Azt mondták, hogy szerencsére nem túl súlyos, de természetesen beviszik a kórházba, mert legyengült, és megfigyelés alatt akarják tartani.
Délután négy órakor egyedül mentem ki egy taxiban Lily és John elé. Borzasztóan aggódtam Chris-ért, de tudtam, hogy jó kezekben van: az orvos is azt mondta, hogy legyengült és elkapott egy csúnya vírust, de hamarosan, pár napon belül fel fog épülni.
Chris, mielőtt elmentem a kórházból, a fülembe súgta, hogy az esküvőre már teljesen jól lesz. És bár én tiltakoztam, és kértem, hogy halasszuk el egy pár nappal, hiszen John és Lily is meg fogják érteni, ő hajthatatlan maradt.
Mosolyogva ráztam meg a fejem Chris makacsságán.
Ahogy a reptérre értünk, szóltam a taxisnak, hogy itt várjon meg, majd kipattantam a kocsiból. A peronra éppen kitódultak az emberek: a nyakamat nyújtogatva kerestem a tömegben a két legjobb barátomat.
- Isaaaa!! - valaki a nyakamba vetette magát, oldalról. Erősen megöleltem nyakamon csimpaszkodó Lily-t, majd én is hasonló reakciót produkáltam:
- Áááá, Lilyyy!! - sivítottam, teljesen megfeledkezve magamról. Miután "kiörömködtük" magunkat, Lily elengedett, és egy kissé hátralépett.
A mosolygó John-t csak most vettem észre: hasonló lelkesedéssel ugrottam a nyakába. Ő mosolyogva magához szorított, és a hátamat simogatta.
- Annyira hiányoztál. - motyogtam a mellkasába.
- Te is nekem. - súgta.
- Mi folyik ott? Még féltékeny leszek! - nevetett fel Lily, mire elengedtük egymást. Mosolyogva segítettem nekik csomagjaik cipelésében, és a taxihoz irányítottam őket.
- Chris? - kérdezte kissé hűvösen barátnőm.
- Beteg. Vért hányt. - mondtam nekik, mire Lily ijedten a szájához kapta a kezét: - Ne haragudj! Nem tudtam... - suttogta szégyenkezve.
- Semmi baj. - mosolyogtam. - De most már jobban van. Igaz, kórházban, de az esküvőnkre meg fog gyógyulni! - mondtam.
- Ugyan, ráér az, nehogy visszaessen! - aggodalmaskodott Lily.
- Én is ezt mondtam neki, de ragaszkodott az eredeti időponthoz. - mosolyogtam. - Most viszont, mivel én nem merek egyedül aludni, kötelező nálunk aludnotok!
- De csakis miattad, és addig, amíg Chris-et haza nem engedik, ami, remélem, hamar bekövetkezik! - mosolygott Lily, és pedig bólintottam.
Ahogy beszálltunk a taxiba, és lelkesen beszélgetni kezdtünk, elöntött a boldogság és a biztonság biztos tudata: visszakaptam a legjobb barátaimat, és ez hihetetlenül sokat jelentett nekem.
Most, a szokványostól eltérően ide is írok nektek: ne haragudjatok, még egyszer, hogy csak most hoztam. Tudom, hogy múlt hétvégére ígértem, viszontígérem, hogy most hétvégén is írok még egy részt minimum, szóval remélem, hogy ezen a hétvégén is tudok kárpótlás képen írni még egy részt, de nem ígérek semmit.
Ezt a részt körülbelül egy héten keresztül írtam, szóval lassan haladtam vele, és ugye mindig, mikor tovább írtam, más hangulatban voltam, így remélem, nem lett túl egységtelen :)
Remélem, tetszett, és kifejtitek kommentben is a véleményeteket!
Nekem vannak a világon a legjobb olvasóim, köszönöm, hogy kitartotok mellettem!!! ♥♥♥
Puszi ♥
A villogó, népszerű és zsúfolt szórakozóhely most teljesen üres és nyugalmas volt. Csak egy takarító mosta fel éppen a padlót, de rajta kívül senkit sem láttam bent.
Nekifeszültem a nehéz ajtónak, és belöktem. A takarító, egy szőke hajú, hízásnak indult, mindazonáltal elég csinibaba nő, mogorván vakkantott:
- Mit keres itt? Este van a buli. Ilyenkor kizárólag a személyzet és... - egy pillantással elhallgattattam. Látta, hogy célom van, és nem egy eltévedt járókelő vagyok, így nem folytatta a monológot.
- Mit akar? - kérdezte még mindig barátságtalanul.
- A pultossal beszélni. - jelentettem ki.
- Nem tartózkodik jelenleg a klub-ban... - kezdte, de én türelmetlenül és izgatottan leintettem: - A telefonszáma kell.
- Nem adhatom ki a beleegyezése nélkül... - tiltakozott gépies, fásult hangon.
- Nézze, én az ismerőse vagyok, csak egy szerencsétlen véletlen során elvesztettem a telefonszámát, ugyanis kitörlődött a telefonomból... - a takarító arckifejezését elnézve teljesen egyértelmű volt, hogy kár próbálkoznom. Rettenetesen nevetséges kifogás volt, annyi biztos.
- Nos, rendben, nem mondok semmit: adja meg a telefonszámát, és már itt sem vagyok!
- Ha szabad kérdeznem, mire kell önnek az a telefonszám? - kezdett bennem felmenni a pumpa, de nem fakadhattam ki: tudtam, hogy ennek az embernek jelen pillanatban ki vagyok szolgáltatva.
Kedves mosolyt erőltettem hát az arcomra, és álszent mézesmázossággal próbáltam rá hatni:
- Kérem, igen fontos lenne. Tudja, az egyik barátnőmnek nagyon tetszik ez a fiú, és meghagyta, hogy derítsem neki ki. Kissé félénk leányzó, de hiszen tudja... - cinkosan kacsintottam rá. Ezzel az volt a célom, hogy a "közös titok" révén elnyerjem a jóindulatát.
A nő arca valamelyest megenyhült, és bár ha vonakodva, de előhúzta a telefonját a zsebéből.
Lediktálta a számát, majd, amikor megköszönve távozni készültem, utánam szólt:
- Megtenné, hogy nem mondja tovább ezt a számot senkinek? Jack nagyon meg fog rám haragudni, ha kiderül, hogy én adtam meg....
- Persze, ez természetes! Hiszen csak a barátnőmnek kell! - mosolyogtam meggyőzően, majd diadalittasan léptem ki a szórakozóhelyről.
A kedvenc parkom felé tartva tárcsáztam a pultos számát. Nem is gondoltam, hogy megtudom a nevét, úgy gondoltam, hogy magázom. Jobban belegondolva azonban már ostoba ötletnek tűnt, és hálás voltam, hogy a nő véletlenül kimondta a nevét.
Jack.
Ahogy a telefon kicsöngött, egyre türelmetlenebb lettem. Azt akartam tudni, hogy mit tud Chris-ék csapatáról. Missy, Gil, Hunter, Evan és sajnos Chris is valami olyasmiben sántikáltak, amiben nem kellett volna.
Szó sem volt arról, hogy nyomozót akarok játszani; nem akartam én hős lenni, aki lebuktat egy csoport gyanús személyt. Sőt, inkább nagyon is abban reménykedtem, hogy mosolyoghatok majd utólag magamon, hogy milyen feleslegesen aggódtam.
- Halló? - gondolataimba merülve megijesztett a vonal túlsó végéről érkező álmos hang.
- Halló? Jack, veled beszélek?
- Igen... Megtudhatom, hogy ki vagy? Nem ismerem a számot, amiről hívtál. - zavarodott hangjára majdnem rávágtam, hogy "Isa", de hirtelen meggondoltam magam: akarva-akaratlanul, de nyomoztam. Márpedig jobbnak láttam, hogyha ezt nem tudja meg senki. Sokkal célszerűbbnek láttam álnevet használni:
- Melody. - hirtelen ez a név jutott eszembe.
- Áh! És... ismerjük egymást? - a hangja másnapos és nagyon fáradt volt.
- Nem, de most már igen. Csak egy gyors kérdést szeretnék feltenni! Gyakran jár a klubba, ahol dolgozol, egy Christian nevű férfi? 22 éves körül lehet... - tettem a tudatlant.
- Ó, gyakran. A haverjaival szokott jönni, meg egy csajjal.
- Együtt van a "csajjal"? - kérdeztem, és a szívem hevesen dobogott.
- Nem, csak a csaj nyomul rá, de elvileg egy másik haverjával jár.
- Volt... volt a disco-ban hétvégén?
- Igen.
- Kivel?
- Megint a szokásos csapattal. de most egy lány is velük volt, feltehetően Chris barátnője. Csinos csaj... - merengett. Az arcom lángvörösre gyúlt, ahogy így megdicsért, bár neki fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az a bizonyos lány.
- Ian - ugye ez a beceneve? - gyakran viszi oda a barátnőit? - tudtam, hogy nagyon is elkanyarodtam a tárgytól, de egyszerűen muszáj volt megkérdeznem.
- Ó, nem nagyon. Ez előtt a csaj előtt, akit a múltkor láttam, egy éve hozta a barátnőjét. Körülbelül fél évig voltak együtt.
- Értem. Nem tudod elmondani, hogy nézett ki?
- Magas volt, csinos, barna hajú... az ördögbe, miért érdekel ez téged annyira? Eleve, mi közöd van hozzá? - fortyant fel váratlanul. Tudatosult benne, hogy mennyi mindent kiadott, szinte különösebb kérdések nélkül.
- Ó, csak érdeklődtem. Tudod, nagyon érdekes társaság. Szoktam őket látni néha. Vajon miről susmognak egymás között olyan sokáig? - behunyt szemmel fohászkodtam, hogy eltaláljam, mit csinálnak Chris-ék. Mert, ha rosszul tippeltem, Jack-nek rögtön szemet fog szúrni.
- Nem tudom. - felelte szűkszavúan. Nem volt már olyan közlékeny, és ez nem volt előny számomra.
- Közeli kapcsolatban vagy velük? Esetleg tudod a telefonszámukat? - torkomban dobogó szívvel vártam a választ.
- Nem! - vágta gyorsan. Túl gyorsan. Megéreztem, hogy hazudik.
- Ó! - sóhajtottam fel csalódottan, majd hirtelen más technikához folyamodtam: - Ó, sajnálom, pedig így sokkal kényelmesebben és gyorsabban elintézhettük volna az ügyet. Így azonban sajnálatos módon más módszerekhez leszek kénytelen folyamodni...
- Mint például? - kérdezte szenvtelen hangnemben.
- Nos, a rendőrséghez. Ha elmondod, miben sántikálnak, nem köplek be senkinek. Ha azonban nem hagysz más választást... - átkoztam magam, a hülye hazugságom és a felszínességem miatt: még csak a számomat sem rejtettem el! Így vissza fog tudni hívni, vagy megadja Chris-nek, aki pedig csodálkozni fog egy kissé... megborzongtam. Nem akartam, hogy tudjon erről a kísérletemről.
- Nézd, egy meg egy millió van még az ilyen típusú csapatokból. Dílerek. - mondta hanyagul, de a hangja vibrált.
- Drogdílerek? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- Nem tudom, de gondolom. Valamiféle feketepiac. Ennyit tudok. Na csá! - mondta, azzal, mielőtt bármit is kinyöghettem volna, lecsapta a kagylót.
Drogdíler.
Olyan sokszor kérdeztem, mi a foglalkozása! Hát ezért nem kaptam választ rá.
Legszívesebben sírtam volna.
Becsapott! Sosem mondta el a teljes igazat, nem tisztelt meg ennyivel. Bár lehet, hogy akkor gyáván elfutottam volna.
Nem! Szeretem Chris-t. Nem hátráltam volna meg. Megpróbáltam volna jó útra, a biztonságos útra vezetni, hogy ne legyen semmilyen baja. Hiszen börtönnel végezheti.
Azt mondta, szeret!
Akkor miért nem bízott meg bennem ennyire? Miért? Nem egy társat akart magának? Csak egy szeretőt? De hiszen a szeretőket nem szokták feleségül venni - emlékeztettem magam. Ha szeret, és azt mondta, hogy majd törvényesen is elvesz, akkor miért nem mondta el? Vagy úgy gondolta, a házasságunk alatt is némán, tudatlanul fogom tűrni, hogy nem tudok róla és a munkájáról semmit?
Vagy esetleg ez az egész házasság-dolog egyféle konc, amit odadobott nekem, mint egy éhes ebnek, ezt mondva: "hallgass"? Ezzel akart meggyőzni arról, hogy szeret, holott csak a kérdéseimtől akar menekülni? Hiszen ez az esküvő nem törvényes. Pénze van, és nem sajnálja, hát akkor esküdjünk meg. Addig sem háborgatom.
A könnyeim már patakokban folytak.
Elegem volt. Nem szeret. - mondtam ki magamban, és hüppögve fújtam ki az orrom. Ahhoz nem eléggé, hogy el is mondja az igazat.
Elhatároztam, hogy haza megyek, és elmondok neki mindent, amit tudok. A szívem mélyén még mindig halványan pislákolt a remény, hogy ez egy butaság, és nem is díler - ha ez igaz, aminek mindennél jobban örültem volna, akkor is kérdőre vonom. Meg akarom tudni, mit dolgozik.
Tisztázni akartam mindent.
Felálltam a padról, és könnyes szemmel botorkálva indultam haza.
- Chris? - ahogy beléptem az ajtón, a ház szokatlanul csendes volt. Már dél felé járt az idő, és megijedtem, hogy miért nem kelt még fel.
- Chris? - ismételtem meg hangosabban. Sehol senki. Egy apró nesz nem sok, annyi sem hallatszott. Lekaptam a cipőket, és villámgyorsan a hálónkba siettem.
Chris ott feküdt az ágyon. Gyengén, erőtlenül tátogott valamit. A szájából ömlött a vér.
- Chris!! - velőtrázó sikolyom betöltötte a házat.
- Isa... - hörgött. - Hí... hívd a mentőket...
Remegő kézzel kaptam elő a mobilomat, és tárcsáztam a segélyt. Lediktáltam nekik a címet miután megnyugtattak, hogy 10 percen belül jönnek.
Chris-hez siettem. Egy lavórt vittem neki, hogy a vért felfogja. Remegő kezekkel karoltam át a derekát. - Édesem, szerelmem, mi történt veled? - megint elfogott a zokogás. Minden bosszúvágyam, dühöm és sértettségem egy csapásra elillant. Magamat okoltam amiatt, hogy itt hagytam. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ez fog bekövetkezni, mégis: ezt nem éreztem felmentésnek.
- Isa... ez... nyugodj meg... nem állandó betegség.... - nyugtatgatott.
- Ugyan, azt hiszed, ha az lenne, elhagynálak? - néztem rá bosszúsan, mire ő halványan elmosolyodott. Már nem hányt vért, ezért óvatosan megtöröltem egy szalvétával a száját.
- Hogyan történt ez? Már korábban is rosszul voltál? - korholtam.
- Nem... nem akartalak megijeszteni. - szabadkozott. Könnyes szemmel néztem rá, mire remegő karral átölelt.
- Szeretlek, ugye tudod? Szeretlek, Isabella, szeretlek drágám. - nagyon meglepődtem rajta, hogy ilyen érzelgősen kimondta mindezt, de végtelenül jól esett.
- Én is szeretlek, Chris. - hajtottam a vállára a fejem.
Az idilli pillanatot a mentősök dörömbölése zavarta meg; felpattantam ajtót nyitni nekik. Válaszoltam a kérdéseikre, majd bevezettem őket Chris-hez.
Azt mondták, hogy szerencsére nem túl súlyos, de természetesen beviszik a kórházba, mert legyengült, és megfigyelés alatt akarják tartani.
Délután négy órakor egyedül mentem ki egy taxiban Lily és John elé. Borzasztóan aggódtam Chris-ért, de tudtam, hogy jó kezekben van: az orvos is azt mondta, hogy legyengült és elkapott egy csúnya vírust, de hamarosan, pár napon belül fel fog épülni.
Chris, mielőtt elmentem a kórházból, a fülembe súgta, hogy az esküvőre már teljesen jól lesz. És bár én tiltakoztam, és kértem, hogy halasszuk el egy pár nappal, hiszen John és Lily is meg fogják érteni, ő hajthatatlan maradt.
Mosolyogva ráztam meg a fejem Chris makacsságán.
Ahogy a reptérre értünk, szóltam a taxisnak, hogy itt várjon meg, majd kipattantam a kocsiból. A peronra éppen kitódultak az emberek: a nyakamat nyújtogatva kerestem a tömegben a két legjobb barátomat.
- Isaaaa!! - valaki a nyakamba vetette magát, oldalról. Erősen megöleltem nyakamon csimpaszkodó Lily-t, majd én is hasonló reakciót produkáltam:
- Áááá, Lilyyy!! - sivítottam, teljesen megfeledkezve magamról. Miután "kiörömködtük" magunkat, Lily elengedett, és egy kissé hátralépett.
A mosolygó John-t csak most vettem észre: hasonló lelkesedéssel ugrottam a nyakába. Ő mosolyogva magához szorított, és a hátamat simogatta.
- Annyira hiányoztál. - motyogtam a mellkasába.
- Te is nekem. - súgta.
- Mi folyik ott? Még féltékeny leszek! - nevetett fel Lily, mire elengedtük egymást. Mosolyogva segítettem nekik csomagjaik cipelésében, és a taxihoz irányítottam őket.
- Chris? - kérdezte kissé hűvösen barátnőm.
- Beteg. Vért hányt. - mondtam nekik, mire Lily ijedten a szájához kapta a kezét: - Ne haragudj! Nem tudtam... - suttogta szégyenkezve.
- Semmi baj. - mosolyogtam. - De most már jobban van. Igaz, kórházban, de az esküvőnkre meg fog gyógyulni! - mondtam.
- Ugyan, ráér az, nehogy visszaessen! - aggodalmaskodott Lily.
- Én is ezt mondtam neki, de ragaszkodott az eredeti időponthoz. - mosolyogtam. - Most viszont, mivel én nem merek egyedül aludni, kötelező nálunk aludnotok!
- De csakis miattad, és addig, amíg Chris-et haza nem engedik, ami, remélem, hamar bekövetkezik! - mosolygott Lily, és pedig bólintottam.
Ahogy beszálltunk a taxiba, és lelkesen beszélgetni kezdtünk, elöntött a boldogság és a biztonság biztos tudata: visszakaptam a legjobb barátaimat, és ez hihetetlenül sokat jelentett nekem.
Most, a szokványostól eltérően ide is írok nektek: ne haragudjatok, még egyszer, hogy csak most hoztam. Tudom, hogy múlt hétvégére ígértem, viszont
Ezt a részt körülbelül egy héten keresztül írtam, szóval lassan haladtam vele, és ugye mindig, mikor tovább írtam, más hangulatban voltam, így remélem, nem lett túl egységtelen :)
Remélem, tetszett, és kifejtitek kommentben is a véleményeteket!
Nekem vannak a világon a legjobb olvasóim, köszönöm, hogy kitartotok mellettem!!! ♥♥♥
Puszi ♥
