19. Bejegyzés

Sziasztok!
Most, kivételesen tudtam nektek hozni bejegyzést, remélem, örültök neki! :) És akkor a következőt szombaton hozom. :) 
Utálni is fogtok, mert nem derül ki Flower válasza (de ígérem, a következőben igen) viszont remélem, annyira mégsem fogtok utálni, egy, mert van rész :), kettő, mert ez egy igen különleges fejezet lett, nem szokványos, és izgulok, hogy fog nektek tetszeni! :)
Kérlek kommentben írjátok meg, hogy mennyire tetszett, és hogy ez a megközelítés hogy jön be nektek! :)

Sok puszi

Lovelife ♥

                                                                   Lily szemszöge

John adott egy utolsó csókot, majd felállt:

- Holnap találkozunk. - szólt, majd elindult, de utánaszóltam:

- John...!

- Tessék? - fordult meg, és érdeklődve nézett rám.

- Szeretsz? - úgy éreztem, ki kell mondanom. Nyíltan, és nem számít, mit mond.

- Hogy szeretlek-e? - teljesen megdöbbentette a kérdés. Tétovázott egy ideig, majd bizonytalanul megszólalt:

- Hát... persze. - de a hangja tétova és bizonytalan volt. Tett egy lépést felém, és vonakodva egy puszit lehelt a... homlokomra. Mint egy gyereket, a homlokomat puszilta meg, nem pedig megcsókolt, mint egy barátnőt.

- Figyelj. - kaptam el a kabátja szélét. Ismét rám nézett, de láttam, hogy kellemetlenül érzi magát.

- Igen? - kérdezte, miközben elkapta a tekintetét.

- Én nem azért vagyok veled, mert annyira szerelmes vagyok beléd. - jelentettem ki. Tetszett, de nem éreztem többet iránta. Nem akartam vele kíméletesen bánni, mert nem szeretett eléggé.

Meghökkenve meredt rám, majd megrázta magát, és megszólalt:

- Akkor miért?

- Mert vigasztalódom. És te elég rendes vagy ahhoz, hogy a szívemet begyógyítsd. - néztem rá. Nem mosolyogtam, hanem a reakcióját lestem.

- Khm... - láttam rajta, hogy gondolkozik. Nem érdekelt, min. Tudtam, hogy velem marad. Neki is sebek vannak a szívén, amiket valakinek be kell gyógyítani. Bár sose mondtuk ki eddig, de érdekkapcsolat volt a miénk. Mindketten olyanra vágytunk, akit nem kaphattunk meg, és így jobbhíján maradtunk egymásnak.

- Én szeretlek, Lily. - mondta végül hosszas hallgatás után. Lassan felálltam, hogy egy magasságba kerüljön a tekintetünk, és mélyen a szemébe néztem:

- John. Ne hülyítsük egymást. Van valami vonzalom köztünk, de nem szerelem. Pontosan jó ez a kapcsolat arra, hogy békésen meglegyünk, szenvedély nélkül, amolyan nyugodt vonzalomban. Nekem erre van szükségem, nem egy fellángolásra. - jelentettem ki.

Megint tétovázott egy kicsit, majd a homlokát az enyémnek döntve lassan, nehézkesen kifújta a benntartott levegőjét. 

- Talán igazad van.

Ott álltunk így egy darabig, miközben több, arra járó ember jól megbámult minket.

Végül lassan megcsókolt, én pedig élveztem a pillanatot. Eddig mindig szenvedélyes, pörgő, lángoló kapcsolataim voltak, és sose tudtam elképzelni, hogy egy nyugodt kapcsolat miért lehet jó. Pontosan azért, jöttem rá ma, mert vonzódnak egymáshoz a felek, de nem szenvedélyesen, jól esik a másik csókja, de a személye érdekel, és hogy együtt vigasztalódjatok egy nagy csalódást követően.

John-ban megtaláltam azt, akivel ilyen kapcsolatom lehetett, és pillanatnyilag teljesen jó volt ez így nekem.

Viszonoztam a csókját, majd lassan eltávolodtam tőle.

- Mennem kell. Holnap találkozunk. - intettem, azzal hazaindultam, anélkül, hogy visszanéztem volna.

Otthon csönd fogadott. Nem volt senki a házban. Leültem a tévé elé, néztem egy filmet, utána pedig megnéztem az e-maileimet. Nem volt semmi érdekes. Unatkoztam, így előkaptam a telefonomat, és tárcsáztam Isa-t.

- A szám jelenleg nem kacsolható. - mondta be egy undok női hang. Unottan letettem, majd az előszobába mentem. Magamra kaptam a kabátomat, és a sapkámat, majd kiléptem az ajtón.

Éppen bekulcsoltam az ajtót, és indulni készültem, amikor valaki megszólított:

- Lily! - ijedten pördültem meg, és megláttam azt az embert, akire nem számítottam. 

- Te mit keresel itt? - kérdeztem nyersen, de a hangomból kihallatszott az öröm és a döbbenet is. Hirtelen öntött el több érzés is: a szerelem és a gyűlölet.

- Lily, - mondta Dan, - Bocsánatot jöttem kérni. - a kertkapu mögött ácsorgott, és reménykedve nézett rám.

- Akkor hiába jöttél. - feleltem hidegen, de a hangom megint nem volt olyan elutasító, amilyennek szerettem volna hallani.

- Szeretlek. 

- Valóban? - néztem rá felvont szemöldökkel, gúnyosan.

- Megmagyarázom, miért tettem azt... 

- Nem érdekel. És tűnj el.

- Nem megyek el, amíg be nem engedsz.

- Azt lesheted.

- Akkor itt maradok.

- Nem. Azonnal menj el. Ha hazajön apám és a bátyám, neked véged.

- Nyilván nem szeretnéd, hogy kinyírjanak, nem? - nézett rám azzal a flörtölős kacsintásával.

- Ellenkezőleg. Minden álmom, hogy meghalj. - fontam keresztbe a karom.

- Hiszi a piszi. - nevetett. 

- Tudod mit? Gyere. - léptem oda a kapuhoz, és kinyitottam. Fogalmam sem volt, mit és miért teszek, de én nem Isa voltam, aki olyan megfontoltan és következetesen csinált mindent. Én Lily voltam, az őrült, bulizós pasizós Lily.

Dan meglepődött a reakciómon, de gyorsan belépett, mielőtt meggondolom magam. Becsukta a kaput, majd kézen fogva behúzott a házba.

Amikor ledobtuk a kabátunkat, felkapott, és a nappaliba vitt. Letett a kanapéra, és a szemembe nézett:

- Lily, kérlek... hallgass meg. - esedezett.

- Fogd be. - mordultam rá, és hevesen megcsókoltam. Fel se fogta, hogy ekkora szerencse érte, döbbenten nézett rám:

- Nem is érdekel...?

- Nem. Kuss. - mondtam, mert nem voltam kíváncsi semmire. Ha beszélni kezd, hamar tudatosul bennem, mekkora egy barom vagyok azért, amit éppen teszek. Úgyhogy nem gondolkodtam, csak még egyszer megcsókoltam. 

Dan, felocsúdva a döbbenetből, hevesen viszonozta ajkam érintését.

Nem telt pár perc bele, vadul csókolt, és a felsőmet próbálta levenni. Óvatos, de határozott mozdulatokkal húzta le a felsőmet, én azonban nem akartam kedves és óvatos lenni. Egyszerűen, gombolás helyett, szétszakítottam az ingét. Kissé furcsán nézett rám, de magamhoz húztam.

Az agyamat elborította az adrenalin, mint amikor egy veszélyes dolgot csinálok. Végül is, most is azt teszem.

Csak csókoltam, és ő is egyre bátrabb lett, visszanyerte régi vadságát.

Tudtam, milyen biztonságos és jó egy olyan kapcsolat, mint a miénk John-nal, de tudtam, hogy ilyen szenvedély nélkül nem tudok élni.

Egy óra múlva pihegve feküdtünk egymás mellett a kanapén. Gyengéden megsimította meztelen vállamat, de én ellöktem a kezét.

Már meg sem lepődött furcsa tettemen, hiszen az elmúlt egy órában csak váratlan és bizarr dolgokat csináltam.

Felém fordult, és mosolygott.

Ellöktem magamtól, akkorát taszítottam rajta, hogy kis híján leesett a kanapéról.

Értetlenül meredt rám, én azonban dühösen néztem rá:

- Tűnj el. Miért jöttél be?! - sivítottam.

- De... de hát... te engedtél be!! - nézett rám, mint egy hülyére. Mert az is voltam. Lassanként kezdtem felfogni, mit tettem. Egy bunkó, mocsok, szemét, szadista pasinak csak úgy megbocsátottam, beengedtem az otthonomba és lefeküdtem vele. 

A önmagam iránt érzett dühöt rá vetítettem ki.

- Tűnj el, te szemét! Nem hallottad? Tűnj el... - de a mondatom vége zokogásba fulladt. Ijedten pislogott rám, és megsimított, és azonban ellöktem a kezét.

- Tűnj el, nem hallottad? Menj el és soha ne gyere vissza! Ami most történt az nem történt meg... - a  könnyeim szakadatlanul folytak. 

Nem is tudom, mi vagy ki váltott ki belőlem ilyen mély érzelmeket. Szerettem Dan-t, szenvedélyesen, és ezt hiába tagadtam. Nagyon jó volt vele együtt lenni, de tudtam, mekkora baromságot tettem, és megérdemelnék egy verést. Nem tőle, persze. És hogy ez egy utolsó szemét, ez a fiú, aki mindent megérdemel, csak a szerelmemet nem.

Lassan, engem méregetve, Dan feltápászkodott, és az általam elszakított ingét felvette, bár begombolni nem tudta. Lassan felöltözött, és az előszobában állva aggódva pillantott vissza rám, aki még mindig egy szál fehérneműben feküdt, sírdogálva.

Már nem rázott a zokogás, csak csendben átkoztam magam.

Hogy lehetek ekkora liba, hogy csupán a szenvedélynek engedve, egy ilyen utolsó szemétnek megbocsájtok?!

Rájöttem, hogy azért sírok, mert szeretem Dant-t, minden aljassága és tette ellenére, és szeretném, ha járnánk. És ha kitörölhetném mindazt a rosszat, amit valaha velem tett.

De ez nem történhet meg. Az a tette, azon az éjszakán, amikor utoljára láttam, csak az utolsó csepp volt a pohárban. Sok más aljasságot tett még velem, amiről senki se tud, kettőnket leszámítva. 

Egy bizonytalan lépést tett felém, és halkan megszólalt:

- Lily, ha adnál nekem még egy esélyt... - mondta elhaló hangon.

- Még egyet?! Mégis mit képzelsz, ki vagy te??!!! Ez lenne pontosan a 10.000-dik esély, amit én neked adok!! - néztem rá felzaklatottan. A könnyeim lassan elapadtak, de a szemem minden bizonnyal felpüffedve, vörösen díszelgett.

- Lily, megváltoztam... - kezdte, de közbevágtam:

- Nem, nem, nem akarom hallani! Nem érdekelsz!!! - visítottam magamból kikelve. Egyre jobban kétségbeestem. Már amiatt is rosszul éreztem magam, mert megcsaltam John-t, bár megbeszéltük, hogy csak vonzódás a mi kapcsolatunk. De akkor is, ő a barátom.

- Tűnj el!! - rivalltam rá.

- Ha nagyon akarod... - tétován az ajtó felé lépett, és kezét a kilincsre tette, de ekkor az ajtó kivágódott, és Richie lépett be rajta.

Bátyám először Dan-ra, majd rám nézett, végül hozzám szaladt, és szorosan megölelt, utána adott egy pofont, és megint szorosan magához húzott. Látszott, hogy nem tudja, a nyilvánvaló tettemért büntessen meg, vagy testvéri öleléssel oltalmazzon.

Végül a második mellett döntött.

Sokáig tartott a karjaiban.

Dan tétovázva nézett ránk, majd lassan kilépett az ajtón, de Richie ráüvöltött:

- Lassan a testtel, barátocskám! - a szeme szikrát szórt. Dan megállt, Richie pedig egy ugrással mellette termett.

Akkorát kevert le neki, hogy a ház visszhangzott a csattanástól. Dan az arcára szorította a kezét, de nem ütött vissza. Talán belé is szorult annyi érzelem, hogy tudta, nagyon is megérdemli, amit kap.

A bátyám még egy ütésre emelte a kezét, de hirtelen megállt a mozdulat közepén, és az ajtón kinézve megdermedt. Nem láttam, mi volt az oka a megdöbbenésének, de leeresztette a kezét.

Dan, követve bátyám tekintetét, értetlenül nézett a kert irányába.

A takarót magamra csavarva lassan felálltam, hogy megnézzem, mi az a földönkívüli jelenség, amiért megállt az élet.

A jelenség az ajtóhoz ért, és belépett.

Isa állt az előszobában.