17. Bejegyzés

Drága Olvasóim!
Köszönöm Nektek a rengeteg szeretet, aggodalmat és jókívánságot, amivel elhalmoztatok, nagyon jól esett! ♥
Köszönöm a türelmeteket, és a türelmetlenségeteket is, hiszen emiatt várjátok ennyire az új részt. :)
Nem is jártatom tovább a számat - nagyon-nagyom hosszú részt igyekeztem írni. 
Valamint ne haragudjatok, hogy eddig nem hoztam részt, ez az időhiányom, de főleg a betegségem miatt volt, és megpróbállak kárpótolni titeket!! ♥
Köszönöm a rengeteg kommentet!! 
Puszi:

Lovelife ♥

Idegesen meredtem rá, ő pedig kifürkészhetetlen arccal vizslatott.
Min gondolkozhat most? Mi járhat a fejében? - kérdeztem magamtól kétségbeesetten.
Ő azonban nem mondott semmit.
Pár perc hallgatás után, ami nekem egy évezrednek tűnt, megszólalt:
- Ugyan már, hogy gondolhatsz ilyet rólam? - mosolygott, és megint ott volt egész lényében az a pimaszság és titokzatosság, ami vonzóvá és kifürkészhetetlenné tette.
Az előbbi "leleplezésem" nem járt sikerrel.
Pontosan ugyanúgy viselkedett, mint szinte mindig, és nem látszott rajta se idegesség, se feszélyezettség.
De engem nem fog félrevezetni - határoztam el, majd visszamosolyogtam rá.
Lezártnak tekintettem ezt az ügyet, legalábbis egy ideig.

A reggeli hátralévő részében csendben ettünk, bár ez a csend mégsem volt kínos.
Amikor befejezte, Chris elégedetten hátradőlt és az arcomat kezdte el tanulmányozni.
- El fogok pirulni. - mosolyogtam rá.
- És ha ez a célom? - kérdezte kacsintva.
- Akkor tegyél le róla. - nevettem, mert nem voltam az a zavarba-eső típus.
- Ha befejezted, elmehetnénk...
- Nem. - szakítottam félbe, és jót mulattam azon, amilyen értetlen arcot vágott.
- Mi nem? - kérdezte meglepve.
- Amit javasolni akartál.
- Nem is tudod, mit akartam mondani, mert félbeszakítottál. - játszotta a sértettet. Én is hátradőltem, összefontam a karomat a mellkasomon, és kijelentettem.
- Mr. Titokzatosság, nincs kedvem magával tartani. - mondtam, és mosolyogtam. Úgy éreztem már magamat, mint egy folyamatosan vigyorgó fabábu. Persze csak ha az ő közelében vagyok. Amúgy meg egy kezelhetetlen hisztérika kezdtem lenni. Mindig minden miatt kiakadok, és ezzel kezdtem a saját agyamra menni.
Valójában persze nagyon is vele akartam tölteni minden percemet, de több oka is volt, hogy ezt nem tehettem.
Először is, a szüleim meg fognak ölni már így is, jobb, ha minél hamarabb hazamegyek.
Másodszor nem akartam sebezhetővé és tőle függővé tenni magamat azzal, hogy folyton rajta lógok. Túl sok benne a rejtély, nem szeret engem eléggé - minél kevesebbet vagyok vele, annál kisebb lesz majd alkalomadtán a csalódásom.
Harmadszor szerettem volna átgondolni a helyzetet, és Lilyvel is beszélgetni.
- Valóban nincs? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Akkor hát, hölgyem, köszönöm a társaságát! - bólintott, és felállt, majd a karját nyújtotta nekem. Belekaroltam, majd felsőbbséges tekintettel végigmérve a hotel békésen reggeliző lakóit, elvonultunk. Egészen addig sikerült komolyak maradnunk, amíg kiértünk az étteremből, akkor azonban elnevettük magunkat.
- Láttad, hogy néztek ránk? - kérdeztem nevetve.
- Igen. - mosolygott, majd hirtelen elkomorodott.
- Nem jössz velem? Vagy csak egy egyéjszakás kaland voltam neked? - kérdezte nevetve. Erre én is elmosolyodtam, majd válaszoltam neki:
- A szüleim megölnek. És különben is. - néztem a szemébe, - Nincs kedvem túlságosan beléd esni.
- Este azt mondtad, hogy... - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Egy icikepicikét még jobban beléd tudnék esni. - kacsintottam.
- És mit kell ahhoz tennem?
- Még kigondolom. - vontam vállat mosolyogva.

Amint kiléptem a hotel bejáratán, megcsapott a hideg, friss levegő. Mélyen beszippantottam, majd hazaindultam.
Útközben azon gondolkoztam, mit fogok otthon mondani.
Ezt nagyon de nagyon elrontottam. - korholtam magam.
De mégis mit kellett volna tennem? Az egész estében az volt a legszebb, hogy spontán jött, miközben már mindketten elterveztük. Olyan volt, mint egy idilli szerelmes regényben, de mégsem volt egy pillanata sem kötött.
Amikor már a hotelszobában voltunk, akkor kellett volna felhívnom a szüleimet, hogy nem fogok aznap este hazamenni?
Erre elnevettem magam.
Valószínűleg keresztkérdéseket tettek volna fel, és semmiképp sem engedtek volna el.
Nem voltak hozzászokva az ilyesmihez, eddig sose csináltam ilyet.
Le kell ülnöm velük beszélgetni - gondoltam, majd tovább lépkedtem a házunk felé, ahol valószínűleg a pokol vár.

Ahogy lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, mély levegőt vettem, és még utoljára pár kétségbeesett védekezést próbáltam kitalálni, majd megszólaltam:
- Anyu, apu? Én vagyok az, Isa. - de nem érkezett válasz.
Szombat lévén meglepett, hogy üres a ház, éppen ezért miután levettem a kabátomat és cipőmet, körbejártam a házat, hátha valaki valahol nem hallotta meg hazatértemet.
De sehol senki nem volt, így sóhajtva vettem a telefonomat, és tárcsáztam anyu számát.
Pár kicsöngés után felvette.
- Isa?! - hisztérikusan csengett a hangja. - Kislányom! Minden rendben van?! - kérdezte, belém pedig belém mart a bűntudat. Hogy aggódhattak értem! Mennyi félelmet okoztam nekik! Rettenetesen elszégyelltem magam, és elszorult torokkal szólaltam meg:
- Anyu, annyira sajnálom. Egy barom voltam. Itthon vagyok. Nincs semmi bajom. A tegnap este...
- Azt majd megbeszéljük. - a hangja teljesen hűvösre váltott, dühvel fűszerezve.
- Rendben. - hajtottam le a fejem.
- Maradj otthon. - parancsolta.
- Igenis.
- Ne szemtelenkedj, Isabella! Nem vagy abban a helyzetben. - és igaza volt.

Mielőtt anyuék hazaértek volna, gyorsan felhívtam Lilyt. Amikor végre-valahára felvette, azonnal belekiáltottam:
- Lily!! Lily, hallasz??!!
- Igen... - szólalt meg fáradt hangon, és nyűgösen. - Nem kell ordítani. Hallak. Mi van? - érdeklődött nem éppen kedvesen.
- Lily, gáz van. Tőmondatokban...
- Nyelvtan óra? Haggyá' már... - nyűglődött.
- Jó, akkor másképp mondom. - sóhajtottam türelmetlenül. Percekbe telhet, és anyuék itthon vannak. - Nagy vonalakban mondom a helyzetet.
- Toljad. - vágott közbe.
- Fejezd be! - ideges voltam. Tudtam, hogy nem tudja, mi van, ettől függetlenül úgy éreztem, mintha direkt vágna folyamatosan közbe.
- Komoly a helyzet! Tegnap este... nem jöttem haza. Spontán alakult az egész, a szüleim nem tudtak róla. Most iszonyat pipák. Meg fognak ölni. Csak azt akartam mondani, hogy tudnod kell...
- Én is szeretlek... - mondta elhaló hangon, majd mindketten felröhögtünk.
- Oké, akkor... egy pasival voltál? - kérdezte, komolyra fordítva a szót.
- Igen.
- Nem kérdezem, hogy ki. Ezt majd elmondod. Nem tudtak róla a szüleid?
- Nem. - mondtam.
- Ijj. - szisszent fel. - Az gáz. Nagy büntetést fogsz kapni. - kijelentés volt, de egy kis bizonytalanság vegyült bele.
- Igen. - sóhajtottam.
- Mikor tudunk találkozni?
- Nem tudom. Ha nem veszik el a telefonomat, hívlak, miután letoltak. Ha elveszik, próbálj meg átjönni, nézzük meg, hogy fogadják...
- Én leszek a kísérleti nyúl. Pompás. - mondta kedvetlenül.
- Akkor ne gyere.
- Dehogynem! Csak nem képzeled, hogy egy ilyen izgalmas pletykát kihagynék? - nevetett.
- Jellemző. - mosolyogtam, majd a bejárati ajtó nyílásának hangjára ijedten letettem a telefont.

- Isabella!!! - üvöltötte apu.
- Itt vagyok. - próbáltam magabiztos maradni. Nem szemtelen, csak magabiztos. Az önérzetességemből most engednem kell, hiszen ez egyszer nekik van igazuk.
Lementem a lépcsőn, és megálltam velük szemben.
- Menj be. - intett apu a nappali felé. Bementem, és leültem az egyik fotelba.
A szüleim velem szemben foglaltak helyet, és láttam, hogy nagy önuralmukba kerül, hogy fegyelmezzék az indulataikat.
- Mondj el mindent. - mondta apu.
Bólintottam. Szinte mindent elmondtam, egy kivétellel. Nem mondtam el, hogy valóban kivel találkoztam és mit csináltam.
Azt hazudtam, hogy egy régi ismerősömmel, akit ők nem ismernek, találkoztam, és olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem, ahogy eltelt az idő. A végén pedig egy abban a hotelben aludtunk, ahol ő most lakik, persze ideiglenesen, és ma már el is ment.
Ez fontos volt, nehogy megkeressék.
Tájékoztattam őket, hogy nem ismerik, én is csak nagyon rég találkoztam vele, és természetesen lány. Már hogy ne volna az?
Gyanakodva néztek rám, én pedig mélységesen megvetettem magam.
Eddig sose hazudtam nekik.
Illetve csak akkor, amikor a buliról meséltem nekik. Vagy vallottam. De akkor inkább csak elhallgattam azt a tényt, hogy megismerkedtem Chris-sel.
Végül is ő az oka, hogy hazudok. De miért?
Mert én is érzem azt, hogy nem helyes, amiért ennyire megbízok benne. Talán távol kéne tartanom magam tőle.
Ezért nem mertem mesélni róla senkinek.

3 óra múlva kimerülten dőltem le az ágyamra.
Miután anyuék végig ordibáltak velem, sajnos, jogosan, én pedig szemlesütve hallgattam, nagyon rosszul éreztem magam.
Hogy lehetek ilyen, hogy a szemükbe hazudok?! Ezek után pedig megrögzött hazudozó leszek egy fiú miatt, akit alig ismerek?!
Persze nem akarták elhinni amit mondok, és volt egy pont, amikor majdnem be is vallottam mindent, de végül mégis tovább hazudtam.
Amikor nagy nehezen sikerült őket meggyőznöm (vagy csak elhallgattatnom), azt mondták, nem tudják, mit csináljanak.
Felelőtlenül viselkedtem, és azóta a buli óta rám se ismernek.
Nem adtak semmilyen büntetést.
Semmit.
Ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Még nagyobb volt a bűntudatom.
Elfelejtettem Lilynek tett ígéretemet is, csak magamba roskadva feküdtem.
Már majdnem felkeltem, hogy lemenjek és minden bevalljak nekik, amikor valaki csengetett.
Lentről hangokat hallottam, így kíváncsian a lépcsőhöz osontam és hallgatózni kezdtem.
- Igen... fent van. - hallatszott anyu hangja, és kiéreztem belőle, hogy nem örül a látogatómnak.
- Isa? - szólt most hozzám, én pedig összerezzentem. Azt hittem, észreveszi, hogy ott állok, de nem láthatta, hiszen takarásban álltam.
- Igen? - eszméltem fel.
- Lily jött.
- Gyere fel, Lily! - szóltam le neki. Tudtam, hogy anya talán abban reménykedik, hogy elküldöm barátnőmet, ugyanis nem túlzottan kedvelte Lilyt, de csalódást kellett neki okoznom.

- Tisztázzuk. - nézett rám Lily, amikor mindketten a szőnyegemen ültünk, és feszült csend telepedett közénk.
- Először is, azt mondd el, hogy mi az, amit a szüleid tudnak. - így megismételtem a hazugságot, amit egyszer már előadtam, és barátnőmre néztem.
- Olyan szemét vagyok, hogy hazudok nekik, Lily! Olyan szemét... - mondtam szégyenkezve.
- Hozzá lehet szokni. - bólintott együtt érzően, én pedig megrökönyödve meredtem rá:
- De én nem azt akarom!! - förmedtem rá.
- Gondoltam, jókislány. - rántotta meg a vállát. - Engem nem izgat. Csinálj amit akarsz. Valld be nekik az igazat! Te fogod megszívni.
- Nem kioktatásra van szükségem. - néztem rá ellenségesen.
- Rendben. Milyen büntetést kaptál? - kérdezte.
- Semmit.
- Semmit?!
- Semmit.
- Az hogy lehet?! Hogy lehet neked ekkora mákod?? - nézett rám, mint egy földön kívülire.
- Ez engem most nem vigasztal.
- Oké. - bólintott, majd várakozás teljesen nézett rám.
- Mi az? - néztem rá.
- Most pedig hallani akarom az igazi sztorit.

- Christian?! - kérdezte már századjára, hitetlenkedve Lily.
- Halkabban! - sziszegtem.
- Te... ezt miért nem mondtad? Nagyszerű barátnő vagy, mondhatom!
- Mi??
- Ennyire bízol bennem?!
- Látod, tudtam, hogy így fogsz reagálni. Bízok benned, de mivel a bátyád szerelmes belém...
- Az engem nem érint.
- Eddig nem úgy tűnt. - néztem rá.
- Hagyjuk. - idegesen legyintett.
- Szóval, az a nőcsábász téged is becserkészett!
- Be... - adtam meg magam.
- Te vagy a második áldozata.
- Második? - kaptam fel a fejem. - Ki volt az első?!
- Nem tudom... - Lily elgondolkozott, - De meg kéne tudni...